ÉJSZAKAI TÁRSUTAZÁS
Keresztesi József: Rubin Szilárd
– pályarajz –
Formás, kézbesimuló könyv Keresztesi József Rubin Szilárd monográfiája. Arra csábítja olvasóját, hogy zsebre vágja, magával vigye, és utazás közben olvassa villamoson, metrón, buszon, héven, vonaton, repülőn, bármin, amin éppen ül vagy áll. Én sem tudtam ellenállni ennek a csábításnak, és lépten-nyomon magammal cipeltem a könyvet, általában a nadrágom farzsebében, hogy bármikor elő tudjam venni, amikor éppen lehetőségem van olvasni. A zsebemben alakult, formálódott a kötet, sarkai behajlottak, lapélei bepiszkolódtak, egy alkalommal meg is ázott, ami szintén nyomot hagyott a könyvön. Hajszárítóval kellett megszárítanom. Igaz, ez a formálhatóság a puha kötésnek köszönhető. Ezek persze külön bájt adnak a kötetnek, még ha most jobban is hasonlít egy salátához, mint egy könyvhöz.
Mint jó filológus, kétszer is átolvastam és jegyzeteltem a könyvet, ami persze nem írható a javamra, pláne, hogy tollal végeztem a jegyzetelést és az aláhúzogatást. De lépjünk túl ezen, és térjünk a lényegre, vagyis a kritika alanyára, ha már a tárgyát ilyen alaposan kiveséztem.
Rubin Szilárd a kevésbé ismert és elismert szerzők közé tartozott. Művei közül két kiemelkedő van, a Csirkejáték és a Római egyes. Néha egy-egy irodalmár elolvasta ezeket, és mint a véres kardot, körbehordozta az irodalmi életben. Írt egy cikket, vagy tanulmányt, majd besöpörte az elismerő szavakat. Aztán Rubin lassan ismét feledésbe merült, míg valaki ismét el nem olvasta regényeit. Így jött el a 2009-es németországi felfedezése és még egy – talán az utolsó – itthoni megismertetés, amit már nem lehetett tovább halogatni. Azóta Rubin egyre ismertebb a művelt olvasók körében. De nem csak az olvasók kezdték keresni könyveit a boltokban, hanem az irodalmárok is kezdték jobban beleásni magukat az életműbe. Elővették más könyveit is, hiszen Rubin nem csak két könyves szerző, hiszen a Csirkejátékon és a Római egyesen kívül is vannak még könyvei. Igaz, azok kevésbé érdekesek, mint az a kettő, melyeknek kiemeltem a címét, mégis vannak. Lehet mit kutatni az irodalmároknak, feltárhatják az egész életművet, mint ahogy Keresztesi tette, elsőként, hiszen ez a kötet az első átfogó munka Rubin Szilárdról.
Keresztesi az első fejezetben személyes emlékekkel indít, majd a második fejezetben rátér az életműre és az embere. Bemutatja az ifjúkor helyszíneit, Pécset és Mohácsot, segítségül hívva Rubin egy gyerekkori barátját, Galsai Pongrácot. Mintha nyomozna a szerző után, hogy mért nem ismerték el a maga korában. Mért nem beszélt a Csirkejátékról és más műveiről a korabeli kritika, vagyis mért nem született több írás a regényeiről. Ezeket a kérdéseket teszi fel Keresztesi József, miközben végiggörgeti maga előtt a rubini életművet, első verseitől, a szocialista családregényeken át egészen utolsó befejezetlen regényéig, az Aprószentekig. Kitérve filmes írásaira, esszéire, kritikáira. Alapos, minden mozzanatot gondosan átvizsgál, összehasonlít, előzményeket kutat. Meg is találja a Csirkejáték és a Római egyes előzményeit, verseiben, regényeiben. A műveken keresztül látjuk az embert, akit inkább csak a regényeiből ismerhettünk, melyekben nyíltan vallott önmagáról, a megírt énről. Minden mondata mértani pontossággal kimunkált, megszerkesztett. Annyira gondos, mintha nem is prózát, hanem verset írna. Szerencsére a költészetéből – ami annyira nem kimagasló – csak a jót hozta, menekítette át a prózába.
Érezzük a rubini életműben a magányt, egy űrbe kivetett lélek riadalmát. Választott, vagy alkati egyedül állás? Talán egyik sem. Regényeinek szereplőin is érezhető az önmagukkal való meghasonlás, önsorsrontás. Az önmagukba való visszatérés, mint menekülési stratégia tűnik fel. De Rubin problémáit hagyjuk a pszichológusokra, a regények traumáit kizárólag morális és esztétikai szempontból lehet értékelni, és értelmezni.
A kötet vége felé Keresztesi felteszi a kérdést – ami lényegében az egész könyvön végigvonul – mért nem kellettek/kellenek senkinek Rubin Szilárd művei. Jó kérdés, de a kritikus inkább azt kérdezné, kié Rubin életműve. Ki tudja, ki akarja tovább vinni ezt az önmagába zárkózó önmaga körül forgó opust, költészetből táplálkozó eszköztárat. Követhető-e ez az út, tanulható-e, vagy követőinek, tanítványainak rubini sorsalkatúnak kell lenniük? Rubin ugyan már halott, művei viszont egyre élőbbek. Öröksége egy pálca és egy gyűrű, tanítványokat keresnek. Két irány, két út nyílik leendő követőinek. Egy morális és egy esztétikai. A morális irány követhetetlen, csakis az esztétikai úton lehet tovább haladni Rubin lehetséges tanítványaink. Ki kéne már váltani a zálogházból a hasonlatként említett gyűrűt, aminek foglalatában talán egy vörösen izzó rubin csillog.
Magvető, 2012., 2990 Ft.
2012. december 15., szombat
2012. november 3., szombat
FŐSZEREPBEN A VERS
Szép versek 2011
A legújabb, 2012-es Szép versek antológia szerzőinek impozáns névsorát böngészve még nem ötlött fel bennem a gondolat, hogy ennek a könyvnek volna egy főszereplője. Talán furcsán hangzik, de a verseket végigolvasva az a benyomásom támadt, az idei válogatott termés nagyon más volna Kemény István nélkül. Mindjárt meg is indokolom, miért.
Bevett szokás, hogy egy kerek évfordulós (esetünkben ötvenéves) költőt pályatársai egy-egy neki ajánlott opusszal köszöntsék, ez afféle penzum, irodalmi tiszteletkör. Az már csak hab a születésnapi tortán, hogy ezt a „kötelességet” ezúttal rendkívül sokan és remek színvonalon teljesítették. Méltán került tehát ezek közül több is a gyűjteménybe. Itt van például Kántor Pétertől Az ötven éves Kemény Istvánnak. Kántor felidézi a műfaj közelmúltját: „Weöres szólította Kormost / egy köszöntő versezetben” , s mint kiderül, Kemény és Kormos az év azonos napján születtek. (Október 28-án.) A vers, ebből az alapgondolatból kiindulva már szinte megírja magát, a hangvétel személyes, de nem bennfenteskedő, itt a mezei olvasó is profitál. Lázár Bence András és Simon Márton szövegei szintén többek puszta baráti gesztusnál. Térey János nem köszöntőt ír, hanem a költő Búcsúlevél című versére reagál, mely 2011-es megjelenése óta valóságos lavinát indított el a közéleti-politikai költészetben. (Nemcsak versek tucatjait ihlette, gondoljunk csak az Élet és Irodalom hasábjain indult izgalmas vitasorozatra!) A Búcsúlevél hangvétele egy kissé provokatív megközelítése a hazaszeretet kérdésének, sokan, sokféleképpen reagáltak rá. Térey válasza, a Magyar közöny egyenesen „életre trombitált múzeum”-nak látja a jelenlegi Magyarországot. E „múzeumban” születtek egyébként Erdős Virág remekei, melyek a szerzőnek igen nagy népszerűséget hoztak. Titkuk talán a könnyed forma és a merész asszociációk mesteri ötvözésében rejlik. Erdős játékosan beszél a véresen komoly valóságról. Kétség kívül megmozdult valami a kortárs magyar lírában, ezt Péczely Dóra, a kötet összeállítója is jól érzékeli. Egyúttal az Édes hazám című antológia meghatározó szerzői is lettek a fent említett költők, mely szintén a Magvetőnél látott napvilágot.
De ne csak a közéleti költészetről szóljunk. Hasonlóan izgalmasak például Lackfi János szerepjáték-monológjai, melyek emberi gyengeségeinkre mutatnak rá a szerzőtől megszokott bölcs humorral. Kissé talán bőbeszédűek, de mi ez, ha nem egy újabb példa az emberi gyarlóságra? Esendőségről szól Kiss Judit Ágnes A fájdalom című verse is, mégpedig saját maga (a lírai én?) esendőségéről. Hadd idézzek egy teljes versszakot: „Nem volnék jó hősnek, se vértanúnak, / porban pondróvá tesz a fájdalom, / és bevallok és megtagadok bármit, / és ha kell, kínzóm csizmáját nyalom.” Kellemes meglepetés, hogy Petri György is újra itt lehet közöttünk, ha nem is életnagyságban, de néhány korábban publikálatlan versével mindenképp.
Sok-sok ragadós fecnit tűztem a kötet lapjai közé, hogy beszélek még erről meg arról a versről, de nem szívesen rabolnám tovább az olvasó idejét. Ebben a sokszínű, mégis gondosan egybefésült gyűjteményben bizonyára mindenki talál majd kedvére valót. Pörgesse bátran! Főszerepben a Vers!
Magvető, Ár: 2200 Ft.
Szép versek 2011
A legújabb, 2012-es Szép versek antológia szerzőinek impozáns névsorát böngészve még nem ötlött fel bennem a gondolat, hogy ennek a könyvnek volna egy főszereplője. Talán furcsán hangzik, de a verseket végigolvasva az a benyomásom támadt, az idei válogatott termés nagyon más volna Kemény István nélkül. Mindjárt meg is indokolom, miért.
Bevett szokás, hogy egy kerek évfordulós (esetünkben ötvenéves) költőt pályatársai egy-egy neki ajánlott opusszal köszöntsék, ez afféle penzum, irodalmi tiszteletkör. Az már csak hab a születésnapi tortán, hogy ezt a „kötelességet” ezúttal rendkívül sokan és remek színvonalon teljesítették. Méltán került tehát ezek közül több is a gyűjteménybe. Itt van például Kántor Pétertől Az ötven éves Kemény Istvánnak. Kántor felidézi a műfaj közelmúltját: „Weöres szólította Kormost / egy köszöntő versezetben” , s mint kiderül, Kemény és Kormos az év azonos napján születtek. (Október 28-án.) A vers, ebből az alapgondolatból kiindulva már szinte megírja magát, a hangvétel személyes, de nem bennfenteskedő, itt a mezei olvasó is profitál. Lázár Bence András és Simon Márton szövegei szintén többek puszta baráti gesztusnál. Térey János nem köszöntőt ír, hanem a költő Búcsúlevél című versére reagál, mely 2011-es megjelenése óta valóságos lavinát indított el a közéleti-politikai költészetben. (Nemcsak versek tucatjait ihlette, gondoljunk csak az Élet és Irodalom hasábjain indult izgalmas vitasorozatra!) A Búcsúlevél hangvétele egy kissé provokatív megközelítése a hazaszeretet kérdésének, sokan, sokféleképpen reagáltak rá. Térey válasza, a Magyar közöny egyenesen „életre trombitált múzeum”-nak látja a jelenlegi Magyarországot. E „múzeumban” születtek egyébként Erdős Virág remekei, melyek a szerzőnek igen nagy népszerűséget hoztak. Titkuk talán a könnyed forma és a merész asszociációk mesteri ötvözésében rejlik. Erdős játékosan beszél a véresen komoly valóságról. Kétség kívül megmozdult valami a kortárs magyar lírában, ezt Péczely Dóra, a kötet összeállítója is jól érzékeli. Egyúttal az Édes hazám című antológia meghatározó szerzői is lettek a fent említett költők, mely szintén a Magvetőnél látott napvilágot.
De ne csak a közéleti költészetről szóljunk. Hasonlóan izgalmasak például Lackfi János szerepjáték-monológjai, melyek emberi gyengeségeinkre mutatnak rá a szerzőtől megszokott bölcs humorral. Kissé talán bőbeszédűek, de mi ez, ha nem egy újabb példa az emberi gyarlóságra? Esendőségről szól Kiss Judit Ágnes A fájdalom című verse is, mégpedig saját maga (a lírai én?) esendőségéről. Hadd idézzek egy teljes versszakot: „Nem volnék jó hősnek, se vértanúnak, / porban pondróvá tesz a fájdalom, / és bevallok és megtagadok bármit, / és ha kell, kínzóm csizmáját nyalom.” Kellemes meglepetés, hogy Petri György is újra itt lehet közöttünk, ha nem is életnagyságban, de néhány korábban publikálatlan versével mindenképp.
Sok-sok ragadós fecnit tűztem a kötet lapjai közé, hogy beszélek még erről meg arról a versről, de nem szívesen rabolnám tovább az olvasó idejét. Ebben a sokszínű, mégis gondosan egybefésült gyűjteményben bizonyára mindenki talál majd kedvére valót. Pörgesse bátran! Főszerepben a Vers!
Magvető, Ár: 2200 Ft.
2012. július 2., hétfő
Sain Gábor
KÖLTŐ A TÉRRŐL
Kántor Péter: Köztünk maradjon
Köztünk szólva, Kántor Péter új könyve az idei Könyvhét egyik legsikerültebb verskötete. Könnyű a recenzens dolga, szívesen lapozza fel újra és újra, túl a szolgai végigolvasáson. Bár odakint kőkemény kánikula tombol, és a szobai hőmérő 31 fokot mutat, egy pohár pincehideg bor mellett jólesik e tetszetős kötet ízeibe ismét belekortyolni.
A könyv kapcsán többen leírták már, hogy ezeket a verseket a megszokottnál is mélyebb intimitás szövi át. Magam sem mondhatok mást, hozzátéve, hogy a kántori líra ott a legerősebb, ahol ez a bensőséges hang közéleti témákkal fonódik össze. Erre a legjobb példa talán az Öregember a térről című vers, melynek alcíme: a budapesti Károlyi Mihály-szobor emlékére. Miről van itt szó? A költő ír egy hajdani politikusról, és mégsem. Mert itt jön a képbe a már emlegetett intimitás. Kántor ebben a versben (is) egyszerű városlakó, akinek nagyon fog hiányozni az a „magányos, sovány öregember”, akit most száműznek a Kossuth térről „hagyjuk is, hogy kicsodák.”A személyes vonatkozást tovább erősítik a következő sorok: „egyszer valaki odaállt melléd, / a válladig se ért, egy kicsi nő, / a keze megérintette a kezedet, / vagy csak a zakód ujját, / ez a valaki az anyám volt”. Ez a költemény a Levél anyámnak ciklus darabja, itt érdemes tehát szólni annak címadó verséről is. Ezt a levelet a fiú írja a néhány hónapja elvesztett, kilencvenöt éves édesanyjának. A címzett ismeretlen helyre költözött („Most hol vagy otthon?” - Téli és nyári utazások), így Kántor a könyv olvasóit avatja be egy fájdalmas életperiódus gyakorlati részleteibe. Természetesen ennél jóval többet tesz. A gyász szorongató érzése mellett ott az a rengeteg tennivaló a lakással, a felesleges papírokkal, kötszerekkel. Mindezek a nyűgök segíthetnek a trauma feldolgozásában, ugyanakkor, mintegy megszokásból, a költő néhány közéleti aktualitást is közöl az anyával, bár nem szeretné igazából untatni velük. Most kell tehát, e kései árvaságban újra Megtanulni élni.
Nem véletlenül említem a 2009-ben megjelent kötet címét (versek 1976-2009), hiszen annak egy ciklusát, az újabb verseket természetesen, a költő a jelen kötetbe majdnem egy az egyben átemeli. Jól teszi, így lesz teljes a kompozíció. A kötet így is szellős, a ciklusokra bontás szempontjai világosak, nincs túlírva ez a könyv, és nincs hiányérzetünk sem. Kántor (egyik) igazi bravúrja az, hogy praktikus közhelyekből is képes irodalmat létrehozni (Nyelvlecke kezdőknek). Ingoványos terület, Utoljára talán Örkénynek sikerült. További paradoxon, hogy a nyelvlecke mondatok a versben magyarul szerepelnek, de ezáltal függetlenednek is egy konkrét idegen nyelvtől, ki-ki szabadon lefordíthatja őket.
Végezetül feltétlenül beszélni kell még Háromkirályok című kvázi elbeszélő költeményről, mely a Megváltó születését Menyhárt (Menyus!) szemszögéből meséli el. Itt is hangsúlyos szerephez jut az intimitás, a királyok nincsenek tudatában az események eget rengető jelentőségének. Menyus itt egyszerű pásztor, nem jár fényes öltözékben, maga is elcsodálkozik, miféle pompás köntösbe bújtatta történetüket az utókor. Ők csak egyszerűen követték azt a bizonyos csillagot. „Az a csillag a sivatagban / ki ne hunyjon! ködbe ne vesszen! / Hol volt, hol nem volt az a csillag, / a sivatagban az vezessen!”
Magvető, Ár :2290 Ft.
KÖLTŐ A TÉRRŐL
Kántor Péter: Köztünk maradjon
Köztünk szólva, Kántor Péter új könyve az idei Könyvhét egyik legsikerültebb verskötete. Könnyű a recenzens dolga, szívesen lapozza fel újra és újra, túl a szolgai végigolvasáson. Bár odakint kőkemény kánikula tombol, és a szobai hőmérő 31 fokot mutat, egy pohár pincehideg bor mellett jólesik e tetszetős kötet ízeibe ismét belekortyolni.
A könyv kapcsán többen leírták már, hogy ezeket a verseket a megszokottnál is mélyebb intimitás szövi át. Magam sem mondhatok mást, hozzátéve, hogy a kántori líra ott a legerősebb, ahol ez a bensőséges hang közéleti témákkal fonódik össze. Erre a legjobb példa talán az Öregember a térről című vers, melynek alcíme: a budapesti Károlyi Mihály-szobor emlékére. Miről van itt szó? A költő ír egy hajdani politikusról, és mégsem. Mert itt jön a képbe a már emlegetett intimitás. Kántor ebben a versben (is) egyszerű városlakó, akinek nagyon fog hiányozni az a „magányos, sovány öregember”, akit most száműznek a Kossuth térről „hagyjuk is, hogy kicsodák.”A személyes vonatkozást tovább erősítik a következő sorok: „egyszer valaki odaállt melléd, / a válladig se ért, egy kicsi nő, / a keze megérintette a kezedet, / vagy csak a zakód ujját, / ez a valaki az anyám volt”. Ez a költemény a Levél anyámnak ciklus darabja, itt érdemes tehát szólni annak címadó verséről is. Ezt a levelet a fiú írja a néhány hónapja elvesztett, kilencvenöt éves édesanyjának. A címzett ismeretlen helyre költözött („Most hol vagy otthon?” - Téli és nyári utazások), így Kántor a könyv olvasóit avatja be egy fájdalmas életperiódus gyakorlati részleteibe. Természetesen ennél jóval többet tesz. A gyász szorongató érzése mellett ott az a rengeteg tennivaló a lakással, a felesleges papírokkal, kötszerekkel. Mindezek a nyűgök segíthetnek a trauma feldolgozásában, ugyanakkor, mintegy megszokásból, a költő néhány közéleti aktualitást is közöl az anyával, bár nem szeretné igazából untatni velük. Most kell tehát, e kései árvaságban újra Megtanulni élni.
Nem véletlenül említem a 2009-ben megjelent kötet címét (versek 1976-2009), hiszen annak egy ciklusát, az újabb verseket természetesen, a költő a jelen kötetbe majdnem egy az egyben átemeli. Jól teszi, így lesz teljes a kompozíció. A kötet így is szellős, a ciklusokra bontás szempontjai világosak, nincs túlírva ez a könyv, és nincs hiányérzetünk sem. Kántor (egyik) igazi bravúrja az, hogy praktikus közhelyekből is képes irodalmat létrehozni (Nyelvlecke kezdőknek). Ingoványos terület, Utoljára talán Örkénynek sikerült. További paradoxon, hogy a nyelvlecke mondatok a versben magyarul szerepelnek, de ezáltal függetlenednek is egy konkrét idegen nyelvtől, ki-ki szabadon lefordíthatja őket.
Végezetül feltétlenül beszélni kell még Háromkirályok című kvázi elbeszélő költeményről, mely a Megváltó születését Menyhárt (Menyus!) szemszögéből meséli el. Itt is hangsúlyos szerephez jut az intimitás, a királyok nincsenek tudatában az események eget rengető jelentőségének. Menyus itt egyszerű pásztor, nem jár fényes öltözékben, maga is elcsodálkozik, miféle pompás köntösbe bújtatta történetüket az utókor. Ők csak egyszerűen követték azt a bizonyos csillagot. „Az a csillag a sivatagban / ki ne hunyjon! ködbe ne vesszen! / Hol volt, hol nem volt az a csillag, / a sivatagban az vezessen!”
Magvető, Ár :2290 Ft.
2012. április 23., hétfő
Sain Gábor
AZ ELMÚLÁS SZIMFÓNIÁJA
Balla D. Károly: Tejmozi
Vannak művek, amik után csend van. Fülsiketítő csend. Az agy tekervényeiben leülepednek, megszikkadnak, és burjánozni kezdenek a gondolatok. Ilyen könyv Balla D. Károly regénye, a Tejmozi, aminek olvasása közben egy Dobai Péter idézet jutott eszembe. „…az írók a szavakba menekülnek a saját életük elől is, ezért világos, hogy amíg értelmét látják a menekülésnek, igyekszenek szavakat tartalékolni az élet, és életet tartalékolni a szavak számára.” Balla D. is hasonlóan gondolkodik, csak ő történetekbe menekül élete elől, ezért tartalékolja élete filmkockáit, amelyeket apránként tár fel az olvasó előtt. Ezekből a kockákból áll össze egy szöveg, amit jobb szó híján nevezhetünk regénynek. Maga a történet az apa-anya-én tengelyen mozog. A regény fő motívuma mégis a magány, az apa, anya és a fiú magánya. Az apa, aki elhagyja családját, és kiköltözik az erdőbe, hátat fordítva addigi életének is. Kint az erdőben filozófiai művek olvasásába kezd, választ keresve az életre?, a létre? - a cselekmény szempontjából nem is fontos. Az anya nem értette férjét, mért hagyta el életét a semmiért. Gyerekeihez kezdett ragaszkodni, így akarta magát megőrizni az időben. A fiú a történet elbeszélő hőse – amennyiben a modern regénynek a szó klasszikus értelmében vannak még hősei – (nincsenek) nem találja helyét emberi kapcsolataiban. Ő is, mint apja, menekül, amint valami biztos pontot érez a lába alatt. Kapcsolataiból, munkájából, mindenből. A történetírás közben éppen az országból is elmenekült, maga mögött hagyva addigi életét. Ugyanilyen szereplő a húga, aki szintén menekül, csak ő egy másik országban meg is találja ideiglenes boldogságát. Minden emberi boldogság csak ideiglenes, nem kiszámítható meddig tart, és az sem, mikor fog bekövetkezni, és még az sem biztos, hogy pontosan tudjuk, most éppen boldogok vagyunk. Hiszen a boldogság mindenre hasonlít, csak önmagára nem.
Az önmagukba zárt szereplők mégsem próbálnak kitörni ebből a burokból, még akkor sem, ha az olvasó úgy érzi, szabadulni akarnak. A történet hőse Ulyssesként bolyong múltjában, különböző történeteket vetítve magának a tejmoziban. Minden tévút egy állomás, és általában ezekre emlékezik. A regény egy pontján ténylegesen is eltéved egy egyenes úton a kollégium és egy falu között. A halál és az iránytű című elbeszélésben Borges ír egy egyenes labirintusról, amiben már sok filozófus eltévedt. A történet elbeszélője itt azon az egyenes úton szembesül a ténnyel, hogy csak magára számíthat, saját magának kell megtalálnia a helyes utat. Egy hasonló séta zajlik le apjával a hóesésben, mikor egy sírhoz zarándokolnak. Nem tudni pontosan, hová mennek, csak követi apját, aki szótlanul lépdel a hóesésben. Akkor azon a reggelen a főszereplő majdnem megszerette az apját. A szeretet tényleg ezen múlik, egy pillanaton, egy majdnemen. Szeretni valakit már önmagában irreális, majdnem olyan lehetetlen, mint regényt írni. Mert regényt írni lehetetlen, írja a történet hőse a regényben, ami talán nem is az, hanem valami sokkal összetettebb rendszer, flórával és faunával. Külön univerzum, mint ahogy minden ember egy külön bolygó a világmindenségben.
Az ember óhatatlanul számot vet olvasás közben, és összehasonlítja a mű világát saját emberi kapcsolataival, magányával, szüleivel való viszonyával. S közben kezd peregni a saját film is az agyban. Mint minden jó könyv, újra és átgondolásra késztet. Újra gondoljuk cselekedeteinket, kudarcainkat, hiszen a mindig jelenlévő másik lehetőség kihagyásán rágódunk, még akkor is, ha nem valljuk be magunknak. Gondolataink mélyén azokban élünk, még meg nem szűnünk létezni. Balla D. is ezeket a kudarcokat sorolja fel, mint Fellini a Nyolc és félben. És tényleg ez is mozi, amit olvasunk, csak itt szavakból állnak össze a képek, keveredve életünk epizódjaival, amik óhatatlanul peregni kezdenek olvasás közben.
Magvető, 2990 Ft.
AZ ELMÚLÁS SZIMFÓNIÁJA
Balla D. Károly: Tejmozi
Vannak művek, amik után csend van. Fülsiketítő csend. Az agy tekervényeiben leülepednek, megszikkadnak, és burjánozni kezdenek a gondolatok. Ilyen könyv Balla D. Károly regénye, a Tejmozi, aminek olvasása közben egy Dobai Péter idézet jutott eszembe. „…az írók a szavakba menekülnek a saját életük elől is, ezért világos, hogy amíg értelmét látják a menekülésnek, igyekszenek szavakat tartalékolni az élet, és életet tartalékolni a szavak számára.” Balla D. is hasonlóan gondolkodik, csak ő történetekbe menekül élete elől, ezért tartalékolja élete filmkockáit, amelyeket apránként tár fel az olvasó előtt. Ezekből a kockákból áll össze egy szöveg, amit jobb szó híján nevezhetünk regénynek. Maga a történet az apa-anya-én tengelyen mozog. A regény fő motívuma mégis a magány, az apa, anya és a fiú magánya. Az apa, aki elhagyja családját, és kiköltözik az erdőbe, hátat fordítva addigi életének is. Kint az erdőben filozófiai művek olvasásába kezd, választ keresve az életre?, a létre? - a cselekmény szempontjából nem is fontos. Az anya nem értette férjét, mért hagyta el életét a semmiért. Gyerekeihez kezdett ragaszkodni, így akarta magát megőrizni az időben. A fiú a történet elbeszélő hőse – amennyiben a modern regénynek a szó klasszikus értelmében vannak még hősei – (nincsenek) nem találja helyét emberi kapcsolataiban. Ő is, mint apja, menekül, amint valami biztos pontot érez a lába alatt. Kapcsolataiból, munkájából, mindenből. A történetírás közben éppen az országból is elmenekült, maga mögött hagyva addigi életét. Ugyanilyen szereplő a húga, aki szintén menekül, csak ő egy másik országban meg is találja ideiglenes boldogságát. Minden emberi boldogság csak ideiglenes, nem kiszámítható meddig tart, és az sem, mikor fog bekövetkezni, és még az sem biztos, hogy pontosan tudjuk, most éppen boldogok vagyunk. Hiszen a boldogság mindenre hasonlít, csak önmagára nem.
Az önmagukba zárt szereplők mégsem próbálnak kitörni ebből a burokból, még akkor sem, ha az olvasó úgy érzi, szabadulni akarnak. A történet hőse Ulyssesként bolyong múltjában, különböző történeteket vetítve magának a tejmoziban. Minden tévút egy állomás, és általában ezekre emlékezik. A regény egy pontján ténylegesen is eltéved egy egyenes úton a kollégium és egy falu között. A halál és az iránytű című elbeszélésben Borges ír egy egyenes labirintusról, amiben már sok filozófus eltévedt. A történet elbeszélője itt azon az egyenes úton szembesül a ténnyel, hogy csak magára számíthat, saját magának kell megtalálnia a helyes utat. Egy hasonló séta zajlik le apjával a hóesésben, mikor egy sírhoz zarándokolnak. Nem tudni pontosan, hová mennek, csak követi apját, aki szótlanul lépdel a hóesésben. Akkor azon a reggelen a főszereplő majdnem megszerette az apját. A szeretet tényleg ezen múlik, egy pillanaton, egy majdnemen. Szeretni valakit már önmagában irreális, majdnem olyan lehetetlen, mint regényt írni. Mert regényt írni lehetetlen, írja a történet hőse a regényben, ami talán nem is az, hanem valami sokkal összetettebb rendszer, flórával és faunával. Külön univerzum, mint ahogy minden ember egy külön bolygó a világmindenségben.
Az ember óhatatlanul számot vet olvasás közben, és összehasonlítja a mű világát saját emberi kapcsolataival, magányával, szüleivel való viszonyával. S közben kezd peregni a saját film is az agyban. Mint minden jó könyv, újra és átgondolásra késztet. Újra gondoljuk cselekedeteinket, kudarcainkat, hiszen a mindig jelenlévő másik lehetőség kihagyásán rágódunk, még akkor is, ha nem valljuk be magunknak. Gondolataink mélyén azokban élünk, még meg nem szűnünk létezni. Balla D. is ezeket a kudarcokat sorolja fel, mint Fellini a Nyolc és félben. És tényleg ez is mozi, amit olvasunk, csak itt szavakból állnak össze a képek, keveredve életünk epizódjaival, amik óhatatlanul peregni kezdenek olvasás közben.
Magvető, 2990 Ft.
2012. február 2., csütörtök
AZ ÚJRAOLVASÓ GYÖNYÖRE
Kemény István: Az ellenség művészete, Család, gyerekek, autó
Egy pár mandzsettagomb hever az íróasztalomon. Valamilyen könyvbemutatóról jöttem, és szinte azonnal a gép elé ültem, csillapítani facebook függőségem. A mandzsettagombokat egy hanyag mozdulattal löktem az asztalra. Megpördültek a levegőben, s dobókockaként landoltak az asztal lapján. Mintázatuk nem rokokó idill, inkább Victor Vasarely képeire emlékeztetnek. Úgy nézem ezeket a gombokat, mint az a zöld béka az elmosódó budai hegyeket Kemény István prózakötetének borítóján. Ez a vékony könyv foglalja magába Kemény prózai írásait. Vagyis nem. Ez az állítás nem teljesen igaz. A regény a Kedves ismeretlen külön kötetben van. Újra kiadták ezeket a ma már nehezen beszerezhető könyveket. Tizenhét évesen olvastam először Az ellenség művészetét. A könyvhöz azóta sem tudtam hozzájutni. De nem baj. Végre a Magvető Kiadónak köszönhetően újra olvashatom. Mintha ismét tizenhét éves lennék, miközben újra játszódnak agyamban a regény képsorai. A Család, gyerekek, autó-t, később olvastam. Kezdjük az elején.
Kétfajta irodalmi mű létezik. Van, ami az olvasóknak szól, s van olyan, miből az írók is ihletett, ötletet meríthetnek. Ezek a művek valami újat hoztak az irodalom világába. Olvasásukhoz kell egyfajta intellektuális kitartás. Nem adják magukat olyan könnyen, mint az örömlányok. Meg kell értük/velük küzdeni a befogadásukért, birtoklásukért. Végül is a kettő egyre megy.
Ilyen Az ellenség művészete is. Nem adja magát könnyen. Olvasójának meg kell harcolnia a befogadásáért. Megéri, mert akinek megnyílik a szöveg, az előtt kinyílik egy csodálatos költői képekkel tűzdelt világ. Idő és tér állandóan változik. A történet nem lineárisan halad előre. De van-e egyáltalán történet a regényben? Kemény a könyv egyik fejezetében cáfolja a történet lehetőségét. „… történet nincsen. Ez menekülés. Ez líra.” Az is elképzelhető, hogy valójában verses kötetet olvasunk. Hiszen pár, a regényből kimaradt fejezet belekerült a most megjelent Állástalan táncosnő című, összegyűjtött verseket tartalmazó kötetbe. Menekülés a versbe, egy valószerűtlen tartományba, egy érzékien megírt történelemkönyvbe. A történet – jobb szó híján nevezzük így – egy ismeretlen férfi halálával kezdődik. Vagy csak kómás álomba esett és minden, ami történik, csak ebben az álomban játszódik. Emi, a mesélő, idegenvezetőként kalauzolja névtelen hősünket egy városban. Egy vulgarizált Budapesten, ami nagyon hasonlít az álmaimban élő városra.
Fojtassuk a végén. A Család, gyerekek, autó-t később olvastam, egy-két évvel. Más hatással volt rám, mint Az ellenség művészete. Nem csak tárcakötet volta miatt. Talán azért is, hiszen erősebb a kötet prózaisága. Háttérbe szorul a líra. Érezhető a két szöveg közötti átjárás. A Család, gyerekek, autó első darabjain érezhető Az ellenség művészetének atmoszférája. A tér is ugyanaz. Csak itt sokkal reálisabban mutatkozik Budapest, a város. Vagyis nem az egész város, inkább az a kereszteződés, ahol a szerző, Kemény István lakik. A kis tárcatörténetek ezer szállal kötődnek egymáshoz. Igaz, nem alkotnak egybefüggő történetet, mégis érezhető rajtuk egy mozaikszerűen vázolt élettörténet. Életképeknek is nevezhetnénk őket. Sok a visszatérő motívum, események, oda- és visszautalások hálózzák be az írások szövetét.
Magvető, 2990 Ft.
A RÓKA ÉS A VADÁSZ
Sjón: A macskaróka
Kevés hely van a világon, ahol a természet pusztító és építő erői olyan látványosan mutatkoznának meg, mint Izlandon. A tűz és a jég szinte széttépi, szétmarcangolja a szigetet. Régen és ma egyaránt. S még sok egyéb veszély fenyegette a letelepedni vágyó embereket. Nem volt könnyű az élet, meg kellett küzdeni a létért. A természet erőinek pusztítását, az időjárás viszontagságait csak kevesen élték túl. Nem csoda, ha az ott élő emberek különleges kapcsolatot alakítottak ki az őket körülvevő világgal. Képzeletük misztikus lényekkel népesítette be a kietlen lávamezőket és az elhagyott fennsíkokat.
Ebbe a legendakörbe szorosan illeszkedik Sjón A macskaróka című regénye, ami alcíme szerint Népi történet. A XIX. század ’80-as éveiben játszódó történet két szálon fut. Az első fejezetben megismerjük Baldur Skuggason atyát, aki egy barna bundás sarki rókára vadászik a végtelen hómezőkön. A könyv bemutatja ember és állat küzdelmét a természetben, ahol mégiscsak az állat van otthon. Hiába hiszi azt az atya, hogy végérvényesen le tudja győzni a természetet, ez csak tévhit. Saját határait tudja csak túllépni, ami persze a legtöbb, amire egy ember képes. Neve nem szokványos izlandi név. Tulajdonképpen nem is adnak ilyen nevet senkinek, hiszen ez egy természetfeletti lény neve. A néphit szerint ez a lény házi macska és róka kereszteződéséből jön létre. Ennek a misztikus, képzeletbeli lénynek a neve adja a történet címét is, ami magyarra fordítva azt jelenti: macskaróka. Baldur a sorsát így sem kerülheti el.
A könyv második fejezetében színre lép Fridric B. Fridjónsson, ő már a felvilágosult izlandiakat képviseli. Dániában elvégezte az egyetemet, és sokáig egy patikában dolgozott. Szülei halála után mégis visszaköltözik szülőfalujába, hogy eladja a szülői örökséget. Egy verssor mégis maradásra készteti. Egy szerelmi szál is kapcsolódik a fő történethez, egy Down kóros lány története, akinek a halálával indul a cselekmény. A történetek a végén mégis összetalálkoznak, mint valami hatalmas kör vonalai.
A két történet két szemszögből mutatja be az izlandi társadalmat. Baldur atya a legendák szintjét képviseli a regényben, míg Fridric, a kezdődő társadalmi változásokat szimbolizálja a történetben. Az 1880-as években kezdtek beszivárogni a szigetre a civilizáció vívmányai. Izland elindult a fejlődés útján, ám a legendák és misztikus történetek tovább éltek a nép emlékezetében. Hiszen a legendákat nem lehet elfelejteni, ezek adják egy társadalom alapjait.
Magvető, 2490 Ft.
Sjón: A macskaróka
Kevés hely van a világon, ahol a természet pusztító és építő erői olyan látványosan mutatkoznának meg, mint Izlandon. A tűz és a jég szinte széttépi, szétmarcangolja a szigetet. Régen és ma egyaránt. S még sok egyéb veszély fenyegette a letelepedni vágyó embereket. Nem volt könnyű az élet, meg kellett küzdeni a létért. A természet erőinek pusztítását, az időjárás viszontagságait csak kevesen élték túl. Nem csoda, ha az ott élő emberek különleges kapcsolatot alakítottak ki az őket körülvevő világgal. Képzeletük misztikus lényekkel népesítette be a kietlen lávamezőket és az elhagyott fennsíkokat.
Ebbe a legendakörbe szorosan illeszkedik Sjón A macskaróka című regénye, ami alcíme szerint Népi történet. A XIX. század ’80-as éveiben játszódó történet két szálon fut. Az első fejezetben megismerjük Baldur Skuggason atyát, aki egy barna bundás sarki rókára vadászik a végtelen hómezőkön. A könyv bemutatja ember és állat küzdelmét a természetben, ahol mégiscsak az állat van otthon. Hiába hiszi azt az atya, hogy végérvényesen le tudja győzni a természetet, ez csak tévhit. Saját határait tudja csak túllépni, ami persze a legtöbb, amire egy ember képes. Neve nem szokványos izlandi név. Tulajdonképpen nem is adnak ilyen nevet senkinek, hiszen ez egy természetfeletti lény neve. A néphit szerint ez a lény házi macska és róka kereszteződéséből jön létre. Ennek a misztikus, képzeletbeli lénynek a neve adja a történet címét is, ami magyarra fordítva azt jelenti: macskaróka. Baldur a sorsát így sem kerülheti el.
A könyv második fejezetében színre lép Fridric B. Fridjónsson, ő már a felvilágosult izlandiakat képviseli. Dániában elvégezte az egyetemet, és sokáig egy patikában dolgozott. Szülei halála után mégis visszaköltözik szülőfalujába, hogy eladja a szülői örökséget. Egy verssor mégis maradásra készteti. Egy szerelmi szál is kapcsolódik a fő történethez, egy Down kóros lány története, akinek a halálával indul a cselekmény. A történetek a végén mégis összetalálkoznak, mint valami hatalmas kör vonalai.
A két történet két szemszögből mutatja be az izlandi társadalmat. Baldur atya a legendák szintjét képviseli a regényben, míg Fridric, a kezdődő társadalmi változásokat szimbolizálja a történetben. Az 1880-as években kezdtek beszivárogni a szigetre a civilizáció vívmányai. Izland elindult a fejlődés útján, ám a legendák és misztikus történetek tovább éltek a nép emlékezetében. Hiszen a legendákat nem lehet elfelejteni, ezek adják egy társadalom alapjait.
Magvető, 2490 Ft.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)