HENTESKÉS A LÉCKERÍTÉSEN
Krusovszky Dénes: A felesleges part
Két átwhiskyzett este után ismét belelapoztam a könyvbe, nem azzal a szándékkal, hogy nekikezdek a munkának, csak úgy, az olvasás kedvéért. Egy másik könyv kritikáján dolgoztam éppen, csak valahogy nem jöttek az ötletek. Másnaposan, fáradt, kába aggyal is gördültek a mondatok, sorok, hasonlatok. Hihetetlen, milyen tág tud lenni az a szűk tér, amiben a szerző és az olvasó mozog.
Emlékszem, mikor először hallottam ezekből a versekből néhányat a Nyitott Műhelyben. Az Elromlani milyen című kötetnek volt a megkésett bemutatója. Akkor még csak pár darab volt készen a mostani kötet első ciklusának verseiből, igaz, nem végleges sorrendben olvasta fel őket a szerző, vagy csak azok a lapok keveredtek össze, amik nálam vannak. Az első rész versei még magukon viselik az Elromlani milyen nyomait.
Három hang szólal meg az első részben, mondhatnánk, a bevezető verssel együtt négy, hiszen költőnk úgy váltogatja a hangjait, mint más a zokniját. Igaz, ezek a hangok néha egybemosódnak, mégis újat hoznak költészetébe. Három polifonikus hang. Az első Hart Crane-é, a fiatalon öngyilkosságot elkövető amerikai költőé, akinek élete utolsó napjait dolgozza fel Krusovszky. A homoszexuális Crane viszonyát a világhoz és önmagához. A második hang Chris Burden, amerikai performance-é. Ezekben a költeményekben Burden alkotásait helyezi át a szerző versbe, így egy másik világot alkot. És végül a harmadik hang, a Könnyített változat versei, ami lehetne maga a költő, Krusovszky Dénes. Na persze, lehet mind ő, hiszen álmaink szereplői is mind mi vagyunk. A nyúzás szimbóluma már itt, ezekben a művekben is felvetődik. A költő a versekben megszemélyesített alakok bőrét lenyúzva, magára veszi azokat. Érdekes elképzelni, amint véres bőrcafatokba öltözve írja verseit.
Marszüasz a görög mitológia szerint megtalálta Athéné eldobott auloszát, és megtanult rajta játszani. Annyira elbűvölte az aulosz hangja és saját játéka, hogy valóssággal beleszeretett művészetébe. Végső elbizakodottságában vetélkedőre hívta Apollónt, a művészetek istenét. Megállapodtak, hogy a győztes azt tehet a másikkal, amit csak akar. Marszüasz kihívta maga ellen a sorsot, ami mint tudjuk, a görög mitológiában mindig tragikus, különösen egy halandó szatír számára. Vesztett. Az isteni törvények szerint Apollón kegyetlen bosszút állt a saját művészetében elbizakodott Marszüaszon. Elevenen lenyúzta róla a bőrét, amit felakasztott egy barlangban, a vérét pedig az ott fakadó folyóba engedte. Ezt a témát dolgozza fel a Marszüasz polifón címet viselő rész. Ez a kötet második ciklusa, és összesen kilenc vers található benne. A görög filozófusok szerint a tízes szám a tökéletesség szimbóluma. Krusovszky a kilenc verssel, finoman utal a művészet tökéletlenségére, vagy arra, hogy nem akarta tökéletesre alkotni a könyv második részét. Talán nem is az volt a célja, hiszen az egész csak egy kísérlet, ha úgy tetszik performance. A verseket átszövi a szimbólumok, képek, vissza-visszatérő motívumrendszere. Ilyen visszatérő motívum többek között a fehér léckerítés, ami Vladimír Holan költészetében is feltűnik. A Krusovszky versek szikárságán lehet is érezni Holan hatását, és ha jobban a mélyére nézünk, mint egy kútnak, még Zbigniew Herbert hatását is megláthatjuk benne. A legtöbb kritikus a Szellős, árnyékos és Az egész szerkezet című verseket tartja a ciklus emblematikus darabjainak. Azok csak kísérletek, performance-ok. Éppen ezért a hagyományos kritika sem tud velük mit kezdeni, nincsen rajtuk fogás, olyanok, mint egy fogantyú nélküli bőrönd. A ciklus szerkezete ezen a két versen nyugszik, mégsem őket emelném ki. Az értelmezők elsiklottak a Nem volt a helyén, Nem ez a délután, Kideríthetetlen a forrása, és az Idekintről nem című versek felett. Szerkezetük hasonlósága köti össze, és emeli ki őket a ciklusból. Formailag klasszikus Krusovszky költemények, motívumaik az első ciklus verseihez kötődnek. Felfedezhetjük bennük a költő alapvető kérdéseit, gondolatait. Kicsit mintha kiesnének a Marszüasz történetből, ha egyáltalán ott van a helyük. Motívumaik, mint valami nehézség tartja ott őket. Krusovszky a létező mitológiában épít egy sajátot.
Krusovszky költészetére jellemző a leegyszerűsített, csupaszított költői nyelv, a hétköznapi életben használt szavak beemelése és a profán hasonlatok. Ezek az eszközök nem viszik közelebb az olvasót a megértéshez. Megértés. De mit kéne megérteni az olvasónak ebben a kötetben? Ha már annyira meg akarja érteni az olvasó a könyvet, lehet, nem az értelmével kell, hanem az érzékein keresztül kell befogadni/elfogadni azt. Azok a kérdések, amiket feszeget, egyáltalán nem a művészhez/művészethez akarnak közelebb kerülni, hanem inkább az emberhez. Az emberhez és egyben önmagához. Ezért tűnik fel verseiben egy folyamatos párbeszéd. Hogy valós, vagy kitalált személlyel, önmagával, esetleg lírai énjével folytatja-e ezt az első kötetben megkezdett párbeszédet, nem derül ki. Ez a folyamatos dialógus a kötet harmadik részében érezhető a legerősebben. Mégsem válik egyhangúvá ez a költői nyelv. Mindig sikerül valamilyen új hangon megszólaltatnia ezeket a pár nélküli párbeszédeket. Ilyen új hang érezhető az Ornamens címmel jegyzet versekben. Maga a cím díszt jelent és a versek szimmetrikus elhelyezése és a rímek is erre utalnak.
Első olvasatra valahogy nem illenek össze a ciklusok, mintha talált tárgyakat rakott volna egybe a szerző. Egy henteskést a léckerítésre. Úgy látszik, - egy matematikai hasonlattal élve, - hogy nem csak a párhuzamosok találkoznak a végtelenben. Néha a versek is találkozhatnak, ha nem is a végtelenben, de egy könyvön belül biztosan. Sorok, hasonlatok, szimbólumok bukkannak fel különböző versekben, összekötve a ciklusokat. Ebből a nézőpontból egy kifinomultan szerkesztett kötetet tart kezében az olvasó, amiben a három ciklus olyan pontosan illeszkedik egymáshoz, mint a maja templomok falának téglái. Még egy penge sem fér közéjük.
A kötet utolsó versének gyökereit ismét egy görög mítoszban kell keresni. A phaikákok kormányos nélküli hajóját eleveníti meg, ami mégis befut a kikötőbe. A vers egy generáció mitológiája. Hiszen ez a mi üres, céltalan, parttalan világunk s benne mi magunk vagyunk a kormányos nélküli hajó, ami nem mindig éri el a célját, ha egyáltalán van neki. Igen, mi magunk vagyunk a kötet szereplői, mi nyúzzuk magunkat szakadatlan a könyv lapjain a költővel együtt, hiszen a bőrnélküliség maga az exhibicionizmus csúcsa. Élvezzük a mindennapi mazochizmust. Lenyúzom kritikusi álarcom, nem tudok filológusként tekinteni Krusovszky Dénes verseire, amik több mélypontomon segítettek már át. Krusovszky Dénes költészete csábító erővel rendelkezik, ezért minden más csak esztétika, felesleges filológia.
Magvető, 1990 Ft.
2013. március 18., hétfő
SÁNDOR VS SAROLTA
Rakovszky Zsuzsa: VS
Tizenhat éves koromban találkoztam először Gróf Vay Sándor nevével. Akkoriban már bőszen bújtam az antikváriumok könyvektől roskadozó polcait. Abban az időben még mindegyik antikváriumban lehetett kapni Vay Sándor tízkötetes munkáiból egy-egy példányt. Kellemes volt kézbe venni a vajszínű selyembe kötött köteteket.
Mikor először hallottam Rakovszky Zsuzsa új könyvéről, és hogy miről szól, és ki is valójában V.S., rögtön arra a vajszínű selyemkötésű könyvre gondoltam. Ezért sem lepődtem meg, mikor megláttam magát a könyvet. A piros alapon kibomló, fekete, virágszerű mintákat tompán csillogó fekete keret szegélyezi. Jól illeszkedik ebbe a kompozícióba a matt fekete „VS” cím. Már a könyv puszta megjelenésén érzünk valami titkot, amit a monogram-cím csak erősít. Ez a titok a történet főhősének személye, vagyis nemisége.
V. S. nőnek született, valódi neve Sarolta, mégis férfiként éli mindennapjait, Sándor néven publikálja írásait. Apja fiúként nevelte, öccsét meg lányruhákban járatta. Ez persze nem magyarázat férfiként való viselkedésére. Írásom csak annyira foglalkozik V. S. nemi identitásával, amennyire az feltétlenül szükséges.
A történet naplójegyzetekkel indul, és pár kommentált versel. Sokan felvetették a kérdést, hogy vajon tényleg V. S. versek szerepelnek-e a szövegben, vagy azokat Rakovszky írta. Végül a kritikusok arra a következtetésre jutottak, hogy azokat a verseket a regény szerzője írta. A költemények tökéletesen megfelelnek a kor – XIX. század második fele – ízlésének. Fokozatosan bontakozik ki a történet és szereplőjének alakja. Sajnos a fülszöveg már lelőtte a felismerés varázsát. Ugyanis az egyes szám első személyben beszélő szereplőről fokozatosan hullik le a lepel. Nem férfi, mint ahogy elmondásából kitűnik, hanem nő. Hiszen női börtönben van, és éppen ezért szoknyát kell hordania. Folyamatosan panaszkodik a ruhákra, mégis úgy tűnik, nem vesz róla tudomást. Szükséges rossznak tekinti.
A naplójegyzetek, versek váltakozása megtöri a regény szerkezetét. Ezekhez jön még a börtönpszichológussal folytatott beszélgetések leírása, Dr. Birnbacher szemszögéből nézve. Döbbenten vesszük észre, mennyire másképp írja le a beszélgetések tartalmát, mint V. S. Itt kezdünk kételkedni az elbeszélő szavahihetőségében. Igaz, már előtte is voltak kétségeink igazmondását illetően. V. S. szemén keresztül látjuk a valóságot, ami nem száz százalékosan valós. Vagyis V. S. számára ez a valóság. Az olvasó el is fogadja ezt a valóságot. Igazat ad neki Birnbacherrel szemben, és nem érti, mért kérdőjelezi meg azt is, amiben igaza van. Hiszen csak a szerelmet kereste, semmi mást. Egyik beszélgetés végén Birnbacher azt tanácsolja, írja le életének történetét. Rakovszky újra írja V. S. önéletrajzát, amit a börtönben írt. Vajon mennyiben követi az eredetit? Nem, tudhatjuk mennyire fiktív, amit olvasunk. Bizonyos pontokon mintha megcáfolná V. S. valós élettörténetének egyes pontjait. Kétségbe vonja például a párbajt, holott a valós élettörténetben több párbajt emlegetnek. Ez az egységes, közel kétszáz oldalas szöveg teszi ki a regény nagy részét.
A vádakat nem tudják rábizonyítani, kiengedik a börtönből. Ennél a pontnál akár vége is lehetne a történetnek. De Rakovszky tovább folytatja a naplójegyzetekből álló regényt. Felesége – akihez a naplófeljegyzések szólnak - hajószerencsétlenségben életét veszti. V. S. bánatában öngyilkosságot kísérel meg. Egy érdekes véletlen folytán halált okozó méreg helyett közönséges drogot kap.
Az utolsó bejegyzés már 1901-ből származik. Kávéügynökként dolgozik Svájcban. A délutánokat sakkozással tölti. A könyv utolsó mondata is erre utal: „legutóbb én játsztam a sötéttel, annak rendje és módja szerint el is veszítettem a partit, de ma…ma én leszek a világos!” Az ezután következő vers más irányba tereli a történet végét.
A regény legnagyobb erénye a tökéletes stílus. Mintha tényleg egy akkor írt szöveget olvasnánk. Ezt néhány szó korabeli helyesírása is csak erősíti. Igazi stílusbravúr, amiért már megérte elolvasni ezt a könyvet.
Magvető, Ár 3490 Ft.
Rakovszky Zsuzsa: VS
Tizenhat éves koromban találkoztam először Gróf Vay Sándor nevével. Akkoriban már bőszen bújtam az antikváriumok könyvektől roskadozó polcait. Abban az időben még mindegyik antikváriumban lehetett kapni Vay Sándor tízkötetes munkáiból egy-egy példányt. Kellemes volt kézbe venni a vajszínű selyembe kötött köteteket.
Mikor először hallottam Rakovszky Zsuzsa új könyvéről, és hogy miről szól, és ki is valójában V.S., rögtön arra a vajszínű selyemkötésű könyvre gondoltam. Ezért sem lepődtem meg, mikor megláttam magát a könyvet. A piros alapon kibomló, fekete, virágszerű mintákat tompán csillogó fekete keret szegélyezi. Jól illeszkedik ebbe a kompozícióba a matt fekete „VS” cím. Már a könyv puszta megjelenésén érzünk valami titkot, amit a monogram-cím csak erősít. Ez a titok a történet főhősének személye, vagyis nemisége.
V. S. nőnek született, valódi neve Sarolta, mégis férfiként éli mindennapjait, Sándor néven publikálja írásait. Apja fiúként nevelte, öccsét meg lányruhákban járatta. Ez persze nem magyarázat férfiként való viselkedésére. Írásom csak annyira foglalkozik V. S. nemi identitásával, amennyire az feltétlenül szükséges.
A történet naplójegyzetekkel indul, és pár kommentált versel. Sokan felvetették a kérdést, hogy vajon tényleg V. S. versek szerepelnek-e a szövegben, vagy azokat Rakovszky írta. Végül a kritikusok arra a következtetésre jutottak, hogy azokat a verseket a regény szerzője írta. A költemények tökéletesen megfelelnek a kor – XIX. század második fele – ízlésének. Fokozatosan bontakozik ki a történet és szereplőjének alakja. Sajnos a fülszöveg már lelőtte a felismerés varázsát. Ugyanis az egyes szám első személyben beszélő szereplőről fokozatosan hullik le a lepel. Nem férfi, mint ahogy elmondásából kitűnik, hanem nő. Hiszen női börtönben van, és éppen ezért szoknyát kell hordania. Folyamatosan panaszkodik a ruhákra, mégis úgy tűnik, nem vesz róla tudomást. Szükséges rossznak tekinti.
A naplójegyzetek, versek váltakozása megtöri a regény szerkezetét. Ezekhez jön még a börtönpszichológussal folytatott beszélgetések leírása, Dr. Birnbacher szemszögéből nézve. Döbbenten vesszük észre, mennyire másképp írja le a beszélgetések tartalmát, mint V. S. Itt kezdünk kételkedni az elbeszélő szavahihetőségében. Igaz, már előtte is voltak kétségeink igazmondását illetően. V. S. szemén keresztül látjuk a valóságot, ami nem száz százalékosan valós. Vagyis V. S. számára ez a valóság. Az olvasó el is fogadja ezt a valóságot. Igazat ad neki Birnbacherrel szemben, és nem érti, mért kérdőjelezi meg azt is, amiben igaza van. Hiszen csak a szerelmet kereste, semmi mást. Egyik beszélgetés végén Birnbacher azt tanácsolja, írja le életének történetét. Rakovszky újra írja V. S. önéletrajzát, amit a börtönben írt. Vajon mennyiben követi az eredetit? Nem, tudhatjuk mennyire fiktív, amit olvasunk. Bizonyos pontokon mintha megcáfolná V. S. valós élettörténetének egyes pontjait. Kétségbe vonja például a párbajt, holott a valós élettörténetben több párbajt emlegetnek. Ez az egységes, közel kétszáz oldalas szöveg teszi ki a regény nagy részét.
A vádakat nem tudják rábizonyítani, kiengedik a börtönből. Ennél a pontnál akár vége is lehetne a történetnek. De Rakovszky tovább folytatja a naplójegyzetekből álló regényt. Felesége – akihez a naplófeljegyzések szólnak - hajószerencsétlenségben életét veszti. V. S. bánatában öngyilkosságot kísérel meg. Egy érdekes véletlen folytán halált okozó méreg helyett közönséges drogot kap.
Az utolsó bejegyzés már 1901-ből származik. Kávéügynökként dolgozik Svájcban. A délutánokat sakkozással tölti. A könyv utolsó mondata is erre utal: „legutóbb én játsztam a sötéttel, annak rendje és módja szerint el is veszítettem a partit, de ma…ma én leszek a világos!” Az ezután következő vers más irányba tereli a történet végét.
A regény legnagyobb erénye a tökéletes stílus. Mintha tényleg egy akkor írt szöveget olvasnánk. Ezt néhány szó korabeli helyesírása is csak erősíti. Igazi stílusbravúr, amiért már megérte elolvasni ezt a könyvet.
Magvető, Ár 3490 Ft.
A KERTÉSZT ÍRÓ NAPLÓ
Kertész Imre: Mentés másként
A napló egy mellékműfaj. Olyan, amit a nem író emberek is előszeretettel művelnek. Persze egy ilyen napló meg sem közelíti egy gyakorlott tollforgató jegyzeteit. De vannak kivételek, mikor valaki olyan ír naplót, aki mondjuk, színész vagy stb. Ebbe most nem akarok belemenni. Az írók nagy része csak úgy mellékesen írogat, rendszeresen vagy néha, jegyzeteket. Forgácsok ezek a tényleges művekhez képest. Néha mégis előfordul, hogy a napló átveszi a vezető szerepet az életműben. Ilyen például Paul Valéry, akinek huszonhatezer oldalas naplója irodalmi legenda, s van, mikor a napló az életművön belül harcol ki magának külön helyet. Ilyenek Márai Sándor emigrációban írt és megjelent naplói. A naplóírók általában olvasók is. Nem csak arra gondolok, hogy saját bejegyzéseiket olvassák, folytonos párbeszédet tartva magukkal, hanem arra, hogy mások megjelent naplóit is előszeretettel olvassák. Érdekes módon ritkán olvasom vissza magánjegyzeteimet. Általában úgy vagyok velük, hogy túl vagyok rajtuk. Ezért nincs kedvem újra olvasni őket. Kertésznél a napló ugródeszka, gyakorlóterep az esszé felé.
Kertész Imre már tíz éve dolgozott regényén, a Felszámoláson. Ez idő alatt Parkinson- kór támadta meg szervezetét, és eltemette első feleségét. A jobb kéz remegése miatt már nem tud kézzel írni. Úgy dönt, halad a korral, és számítógépen folytatja a regény írását. Nem bízik a technikában, ezért próbaképpen naplójegyzeteket kezd írni. Ezt a kötet elején be is vallja. „… néhány sor a számítógép megismeréséért (…) nem is tölt be több szerepet, csupán annyit, hogy valami legyen az oldalon.” E vallomás kicsit illúzióromboló. A napló megszületését nem valami belső beszédkényszer hozta létre, csupán a regény technikai főpróbája. Mégsem tekinthetünk rá melléktermékként. Írás közben túlnőtte az eredeti elképzeléseket. Úgy látszik, mégis csak szüksége volt Kertésznek a naplóra. A naplótlan évek alatt felhalmozódhattak benne olyan gondolatok, amiket csak a napló műfajában tudott kiadni magából. Eseményekben gazdag éveket örökít meg Kertész a jegyzetek oldalain. Berlinbe költözés, feleségének betegsége, Nobel-díj, a saját öregedése. Sorolhatnám. Közben folyamatosan utazik. Díjak, felolvasások között írja regényét.
A cím is egy számítógépes fogalom. Mentés másként. Ilyen címszó alatt lehet menteni egy már meglévő dokumentumot. Kertésznek talán regénye változatainak mentése közben tetszett meg ez a számítógépes kifejezés. Persze a cím értelmezhető a kertészi életműben is. Egyáltalán nem tartom idegennek tőle. Sőt, valamilyen módon talán pont követi az életmű logikáját. Értelmezhető a szabadság átmentéseként is egy másik országba, másik városba. Ha már másképp nem lehet. Önmagát viszont nem mentegeti Kertész a napló oldalain. Könyörtelenül őszinte. Másként meg sem érné. Kertelés nélkül számol be öregedéséről, és tesz vallomásokat zsidóságáról. Határozott kritikát mond az országról és a világról. Csak az tud ilyen kemény szavakat mondani, aki szereti kritikájának tárgyát.
Nem tudom, mennyire meglepő vagy újszerű, de Kertésznek van humora. Nem lehet véletlen, hiszen fiatal korában bohózatokat is írt. Szeretem Kertész Imre humorát. Pont elég groteszk ahhoz, hogy szeressem. A pálmát a 2001. szeptember 3-án kelt bejegyzés viszi. Egy a Galápagos- szigeteken kifejlődött vérszopó pintyfajtáról ír. Önmagában is abszurd, hogy pont Kertész lát egy ilyen természetfilmet. Nem tudom, milyen tévénézési szokásai vannak, de gyanítom, nem egy nagy tévénéző típus. S ha néha bekapcsolja, pont ilyet lát. A filmből levont hasonlat és végkövetkeztetés tökéletesen kertészi. Még akad pár ilyen kis groteszkség a kötetben. Például a másik kedvencem. „Teniszt néztem a televízióban, s ez súlyos állapotomra vall.” Mi ez, ha nem igazi humor?
A regényírás gyötrelmei folyamatosan visszatérnek. Néhol a napló és a regény összekapcsolódik. Keserű, a Felszámolás főszereplője a regényben hajléktalanokat figyel. Közben Kertész a naplóban figyel egy hajléktalant, aki minden nap kiül, pontosan ugyanarra a helyre, és vár. Találós kérdést is csinálhatnék belőle: Mi a különbség a berlini és a budapesti hajléktalan között? A berlini hajléktalan jobban öltözik. A budapesti rosszabbul, de talán tud németül. Különben Kertész minden könyve olvasható regényként is. Ez alól az esszékötetei sem kivételek.
A Gályanaplóban erősebben érezhető más írónaplók jelenléte. Mintha a naplóolvasó Kertész az olvasásból merítene erőt, ihletet az íráshoz. A Mentés másként több szálon kötődik az előző kötethez. Nem csak a kafkai vallomások, amiket az írás nehézségeiről tesz. A már-már aforizmává merevedő naplójegyzetek is erősítik ezt a gyanúnkat. A Gályanaplóban az intellektuális fejlődésen volt a hangsúly. A Mentés máskéntben személyesebb jegyzeteket olvashatunk. Többet kapunk az emberből, Kertészből, mint olvasmányélményeiből. Azok sem tűntek el természetesen. Kafka maradt, meg Nietzsche, mint szellemi társak. Velük folytat egyfajta párbeszédet a könyv oldalain.
A napló szövege után Hafner Zoltán jegyzetei következnek. Ezek a jegyzetek segítenek a szöveg jobb megértésében. Azaz, segítenének, ha nem lennének hiányosak. Igaz, hadilábon állok a jegyzetekkel. Nem csak kifejezetten ezzel, hanem, úgy általában a lábjegyzetekkel. Sose tudom, mikor kell hátra lapoznom, s mikor nem. Akkor biztosan hátra lapozom, mikor nem kell. Ebben a kötetben az átlagosnál többször lapoztam hátra. Csak a jegyzet hiányát találtam. Talán bennem van a hiba. Csak egyet szeretetnék kiemelni ezek közül. A 2002. június 6-ai bejegyzésben Kertész Frankfurtban felolvas. Zárójelben Márai esszé. Kertész írta. Így érthető. A következő sorban azt olvasom, valaki a felolvasás után Márai köteteket visz dedikáltatni. Kertész nem dedikál, nem ő írta őket. Az olvasó összezavarodhat. Főleg, ha nem ismeri úgy az életművet, mint e szöveg szerzője. Bizonytalanná válik, és felteszi magában a kérdést: Kertész Imre Márai esszét olvasott? Hátra lapoz, de ott nincsen semmi. A jegyzet hiánya ad választ, igen, Kertész a saját Márairól szóló esszéjét olvasta.
Természetesen ez nem ront a kötet irodalmi értékén. Hiszen bepillanthatunk egy, az egész világon elismert irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett magyar író hétköznapjaiba. És ez jó dolog, legyünk rá büszkék.
Magvető, 2990 Ft.
Kertész Imre: Mentés másként
A napló egy mellékműfaj. Olyan, amit a nem író emberek is előszeretettel művelnek. Persze egy ilyen napló meg sem közelíti egy gyakorlott tollforgató jegyzeteit. De vannak kivételek, mikor valaki olyan ír naplót, aki mondjuk, színész vagy stb. Ebbe most nem akarok belemenni. Az írók nagy része csak úgy mellékesen írogat, rendszeresen vagy néha, jegyzeteket. Forgácsok ezek a tényleges művekhez képest. Néha mégis előfordul, hogy a napló átveszi a vezető szerepet az életműben. Ilyen például Paul Valéry, akinek huszonhatezer oldalas naplója irodalmi legenda, s van, mikor a napló az életművön belül harcol ki magának külön helyet. Ilyenek Márai Sándor emigrációban írt és megjelent naplói. A naplóírók általában olvasók is. Nem csak arra gondolok, hogy saját bejegyzéseiket olvassák, folytonos párbeszédet tartva magukkal, hanem arra, hogy mások megjelent naplóit is előszeretettel olvassák. Érdekes módon ritkán olvasom vissza magánjegyzeteimet. Általában úgy vagyok velük, hogy túl vagyok rajtuk. Ezért nincs kedvem újra olvasni őket. Kertésznél a napló ugródeszka, gyakorlóterep az esszé felé.
Kertész Imre már tíz éve dolgozott regényén, a Felszámoláson. Ez idő alatt Parkinson- kór támadta meg szervezetét, és eltemette első feleségét. A jobb kéz remegése miatt már nem tud kézzel írni. Úgy dönt, halad a korral, és számítógépen folytatja a regény írását. Nem bízik a technikában, ezért próbaképpen naplójegyzeteket kezd írni. Ezt a kötet elején be is vallja. „… néhány sor a számítógép megismeréséért (…) nem is tölt be több szerepet, csupán annyit, hogy valami legyen az oldalon.” E vallomás kicsit illúzióromboló. A napló megszületését nem valami belső beszédkényszer hozta létre, csupán a regény technikai főpróbája. Mégsem tekinthetünk rá melléktermékként. Írás közben túlnőtte az eredeti elképzeléseket. Úgy látszik, mégis csak szüksége volt Kertésznek a naplóra. A naplótlan évek alatt felhalmozódhattak benne olyan gondolatok, amiket csak a napló műfajában tudott kiadni magából. Eseményekben gazdag éveket örökít meg Kertész a jegyzetek oldalain. Berlinbe költözés, feleségének betegsége, Nobel-díj, a saját öregedése. Sorolhatnám. Közben folyamatosan utazik. Díjak, felolvasások között írja regényét.
A cím is egy számítógépes fogalom. Mentés másként. Ilyen címszó alatt lehet menteni egy már meglévő dokumentumot. Kertésznek talán regénye változatainak mentése közben tetszett meg ez a számítógépes kifejezés. Persze a cím értelmezhető a kertészi életműben is. Egyáltalán nem tartom idegennek tőle. Sőt, valamilyen módon talán pont követi az életmű logikáját. Értelmezhető a szabadság átmentéseként is egy másik országba, másik városba. Ha már másképp nem lehet. Önmagát viszont nem mentegeti Kertész a napló oldalain. Könyörtelenül őszinte. Másként meg sem érné. Kertelés nélkül számol be öregedéséről, és tesz vallomásokat zsidóságáról. Határozott kritikát mond az országról és a világról. Csak az tud ilyen kemény szavakat mondani, aki szereti kritikájának tárgyát.
Nem tudom, mennyire meglepő vagy újszerű, de Kertésznek van humora. Nem lehet véletlen, hiszen fiatal korában bohózatokat is írt. Szeretem Kertész Imre humorát. Pont elég groteszk ahhoz, hogy szeressem. A pálmát a 2001. szeptember 3-án kelt bejegyzés viszi. Egy a Galápagos- szigeteken kifejlődött vérszopó pintyfajtáról ír. Önmagában is abszurd, hogy pont Kertész lát egy ilyen természetfilmet. Nem tudom, milyen tévénézési szokásai vannak, de gyanítom, nem egy nagy tévénéző típus. S ha néha bekapcsolja, pont ilyet lát. A filmből levont hasonlat és végkövetkeztetés tökéletesen kertészi. Még akad pár ilyen kis groteszkség a kötetben. Például a másik kedvencem. „Teniszt néztem a televízióban, s ez súlyos állapotomra vall.” Mi ez, ha nem igazi humor?
A regényírás gyötrelmei folyamatosan visszatérnek. Néhol a napló és a regény összekapcsolódik. Keserű, a Felszámolás főszereplője a regényben hajléktalanokat figyel. Közben Kertész a naplóban figyel egy hajléktalant, aki minden nap kiül, pontosan ugyanarra a helyre, és vár. Találós kérdést is csinálhatnék belőle: Mi a különbség a berlini és a budapesti hajléktalan között? A berlini hajléktalan jobban öltözik. A budapesti rosszabbul, de talán tud németül. Különben Kertész minden könyve olvasható regényként is. Ez alól az esszékötetei sem kivételek.
A Gályanaplóban erősebben érezhető más írónaplók jelenléte. Mintha a naplóolvasó Kertész az olvasásból merítene erőt, ihletet az íráshoz. A Mentés másként több szálon kötődik az előző kötethez. Nem csak a kafkai vallomások, amiket az írás nehézségeiről tesz. A már-már aforizmává merevedő naplójegyzetek is erősítik ezt a gyanúnkat. A Gályanaplóban az intellektuális fejlődésen volt a hangsúly. A Mentés máskéntben személyesebb jegyzeteket olvashatunk. Többet kapunk az emberből, Kertészből, mint olvasmányélményeiből. Azok sem tűntek el természetesen. Kafka maradt, meg Nietzsche, mint szellemi társak. Velük folytat egyfajta párbeszédet a könyv oldalain.
A napló szövege után Hafner Zoltán jegyzetei következnek. Ezek a jegyzetek segítenek a szöveg jobb megértésében. Azaz, segítenének, ha nem lennének hiányosak. Igaz, hadilábon állok a jegyzetekkel. Nem csak kifejezetten ezzel, hanem, úgy általában a lábjegyzetekkel. Sose tudom, mikor kell hátra lapoznom, s mikor nem. Akkor biztosan hátra lapozom, mikor nem kell. Ebben a kötetben az átlagosnál többször lapoztam hátra. Csak a jegyzet hiányát találtam. Talán bennem van a hiba. Csak egyet szeretetnék kiemelni ezek közül. A 2002. június 6-ai bejegyzésben Kertész Frankfurtban felolvas. Zárójelben Márai esszé. Kertész írta. Így érthető. A következő sorban azt olvasom, valaki a felolvasás után Márai köteteket visz dedikáltatni. Kertész nem dedikál, nem ő írta őket. Az olvasó összezavarodhat. Főleg, ha nem ismeri úgy az életművet, mint e szöveg szerzője. Bizonytalanná válik, és felteszi magában a kérdést: Kertész Imre Márai esszét olvasott? Hátra lapoz, de ott nincsen semmi. A jegyzet hiánya ad választ, igen, Kertész a saját Márairól szóló esszéjét olvasta.
Természetesen ez nem ront a kötet irodalmi értékén. Hiszen bepillanthatunk egy, az egész világon elismert irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett magyar író hétköznapjaiba. És ez jó dolog, legyünk rá büszkék.
Magvető, 2990 Ft.
VARGA, VARGA
Varga Mátyás: parsifal, parsifal
A szerző személye nem is olyan fontos műve értelmezéséhez, mondják a szakértők. A szerző személyének ismerete nélkül is lehet értelmezni egy művet. Elég, ha ismerjük munkásságát. Paul Valéry szerint még ez sem szükséges. De nem mindig igaz ez az állítás. Néha jó, ha egyet és mást tudunk a szerzőről. Ebben az esetben Varga Mátyásról, aki szerzetes. Mért fontos ez? Nem fontos. Esetleg abból a szempontból, hogy jobban ismeri a Bibliát nálam. Szerzetes, ez van. Nem befolyásol az olvasásban, rutinos olvasó vagyok.
Újra és újra olvasom a könyvet, és minden olvasáskor mást kapok. Egyet fizet, s ki tudja, mennyit kap a kedves olvasó. Vajon hány nézőpontja lehet ennek a vékony kötetnek? A cím egy újabb Parsifal értelmezés lehetőségét hordozza magában. A valóság mégsem ilyen egyszerű. A Parsifal történetek változatai keverednek Varga Mátyás történeteivel, aki mai Parsifalként bolyong a világban. Mindig csak valami kis eseményt kiemelve az életéből, vagy a legendából, amit hatalmasra nagyít. Egy-egy ilyen kis történetből áll össze egy nagyobb egész. Néha ezek a történetek összekeverednek. Vagy az olvasó képzeli ezt. Nem lehet pontosan eldönteni.
Abból a magyar nyelvből, amit Varga használ, szinte minden hiányzik. A végletekig leegyszerűsített szóhasználat egy jégbe vésett szobor hideg pontosságát sugározza magából. Nem cifrázza mondanivalóját felesleges szóképekkel, hasonlatokkal. Vagyis mindazzal, amik inkább egy vers előnyére és nem hátrányára vannak. Minden költői eszközt minimálisra csökkent, mégis minden képe találó. Bele pont a közepébe. Úgy érezzük, verset olvasunk. Jó verset. Elmond egy történetet, amiben felismerhető a Parsifal legenda. Beleépítve egy mai korban játszódó történetbe. A versekben feltűnnek a XX. század jól ismert tárgyai és fogalmai. Minden egy rendkívül érzékeny ember szemén keresztül láttatva.
Mértani pontossággal megszerkesztett kötetet tart kezében az olvasó. Majdnem azt írtam, mértani fontossággal. Közben arra gondoltam, a szerző számára mennyire fontos a kötet szerkezeti felépítése. Csakis így következhetett volna be ez az elírás. De mint minden ilyen képzelettúlkapás, hordoz valamit a valóságból. A kötet szerkezete nem véletlenül lett olyan, amilyen, szerzőjének ezzel is volt valamilyen célja. Pusztán esztétikai, vagy valami más, azt nem tudni. Szimmetrikus elosztás, négy római számozással jelölt fejezetre mindegyikben tíz versel. A tízes szám az ókori görög filozófusok szerint a tökéletesség szimbóluma. A prológussal és az epilógussal összesen negyvenkét vers található a kötetben. Nem tudom, van-e jelentősége ennek a negyvenkettes számnak. Gyanítom, hogy valami lehet. Mondjuk a Kabbala negyvenkét betűből áll. Ami szintén egy könyv. De ennek a felfejtését másokra hagyom. Lehet, ha jobban számolgatnám, még az aranymetszés is kijönne. Nem értek hozzá, nem is foglalkozom vele.
Varga némely versében megszólít valakit. Sőt! Mintha folyamatosan ezzel a személlyel folytatna az egész könyvön végigvonuló párbeszédet. A prológus versének mondatai a Kérdezz-felelek, című játék stílusában mutatják be ezt a személyt. Nem tudjuk pontosan – sehogy sem – ki is akivel nem találkozott, és nem lehetnek közös emlékeik. Ugyanakkor egy szellemi síkon való találkozás lehetősége is kiolvasható belőle. A lehetőségek szűkre szabottak. A cím, és a kötet végén lévő jegyzetanyag meghatározzák az elemző mozgásterét. Leszűkítik. Vagy a szerző, vagy Parsifal lehet az a megszólított személy. Vagy lehetséges még egy harmadik is. Varga saját vers-énjét összekeverte a legendákból és átiratokból ismert Parsifallal. Ez mindenféleképpen érdekes elemzési lehetőségeket ad. Egyfajta kettősség érezhető az egész köteten. Némelyik versben tettenérhetőek a gyermekkor szorongásai. A másodszor esik el-ben a sárban való megmártózást akár szimbolikusan is értelmezhetjük. A gaste forestban egy gyerekkori lábtörés emléke elevenedik fel, amit a visszatérés című versében folytat, egy újabb lábtöréssel. Ilyen, csak a szerző életéből vett esemény képeibe csúsznak, csöppennek bele a Parsifal szereplői. Kundri, Amfortas stb. Kundri Amfortas elcsábítójának megszólításával, mintha a nőiséget akarná megfejteni. „kundri, mondd meg,/ hányféle állapota van / egy női mellnek?” Amfortas, akit megsebeznek a Végzet lándzsájával, és sebe soha sem gyógyul be. Biztosan nem valódi sebekként kell értelmeznünk a kötetben előbukkanó sebeket. A lélek sebei ezek. Varga Mátyás Szent lándzsának nevezi azt a lándzsát, amivel a római katona megsebezte Jézus oldalát. A Parsifal legendában a Szent Grál is feltűnik. Ami viszont az örök élet annak, aki iszik belőle.
Vannak besorolhatatlan versek, amikről nem lehet tudni, milyen térben és időben játszódnak. Ilyen például az artus. Artus egyenlő Artúr királlyal, ebben a versben mégis egy konyhában ül. A leírtak alapján ez a konyha akár egy bérházban is lehetne. Szinte látjuk a falvédőt. Vagy az egy nap olyan-ban, amiben Amfortast kórházban ápolják egy háborúban szerzett sérülése miatt. Varga szabadon járkál a történetekben, felborítva a tér és idő szabályait.
A kötet elolvasása után felmerül a kérdés még egy hagyományos olvasó agyában is, – hát még egy kritikuséban – hogy mért? Mi is volt a szerző célja művével. Ez még a poszt-posztmodernben is fontos kérdés. Milyen végzetes gondolat, szent ihlet vezette Varga Mátyás agytekervényeit írás közben? Bevallom, nem tudom. Értetlenül állok a filozófiából ismert ok-okozati összefüggés hiánya előtt. S persze miért Parsifal? Úgymond, hogyan került Parsifal terítékre? Valljuk be őszintén, nagy összefüggés Parsifal énje és Varga énje között nincsen. Persze, ez még nem von le semmit a parsifal, parsifal jelentőségéből. Talán ez a derengő-lebegő titok ad nem is kis többletet a verseskötetnek. Remélhetőleg folyamatos szövegpárbeszédre buzdítja a szellemi kalandokra áhítozó olvasókat.
Magvető, ár 2290 Ft.
Varga Mátyás: parsifal, parsifal
A szerző személye nem is olyan fontos műve értelmezéséhez, mondják a szakértők. A szerző személyének ismerete nélkül is lehet értelmezni egy művet. Elég, ha ismerjük munkásságát. Paul Valéry szerint még ez sem szükséges. De nem mindig igaz ez az állítás. Néha jó, ha egyet és mást tudunk a szerzőről. Ebben az esetben Varga Mátyásról, aki szerzetes. Mért fontos ez? Nem fontos. Esetleg abból a szempontból, hogy jobban ismeri a Bibliát nálam. Szerzetes, ez van. Nem befolyásol az olvasásban, rutinos olvasó vagyok.
Újra és újra olvasom a könyvet, és minden olvasáskor mást kapok. Egyet fizet, s ki tudja, mennyit kap a kedves olvasó. Vajon hány nézőpontja lehet ennek a vékony kötetnek? A cím egy újabb Parsifal értelmezés lehetőségét hordozza magában. A valóság mégsem ilyen egyszerű. A Parsifal történetek változatai keverednek Varga Mátyás történeteivel, aki mai Parsifalként bolyong a világban. Mindig csak valami kis eseményt kiemelve az életéből, vagy a legendából, amit hatalmasra nagyít. Egy-egy ilyen kis történetből áll össze egy nagyobb egész. Néha ezek a történetek összekeverednek. Vagy az olvasó képzeli ezt. Nem lehet pontosan eldönteni.
Abból a magyar nyelvből, amit Varga használ, szinte minden hiányzik. A végletekig leegyszerűsített szóhasználat egy jégbe vésett szobor hideg pontosságát sugározza magából. Nem cifrázza mondanivalóját felesleges szóképekkel, hasonlatokkal. Vagyis mindazzal, amik inkább egy vers előnyére és nem hátrányára vannak. Minden költői eszközt minimálisra csökkent, mégis minden képe találó. Bele pont a közepébe. Úgy érezzük, verset olvasunk. Jó verset. Elmond egy történetet, amiben felismerhető a Parsifal legenda. Beleépítve egy mai korban játszódó történetbe. A versekben feltűnnek a XX. század jól ismert tárgyai és fogalmai. Minden egy rendkívül érzékeny ember szemén keresztül láttatva.
Mértani pontossággal megszerkesztett kötetet tart kezében az olvasó. Majdnem azt írtam, mértani fontossággal. Közben arra gondoltam, a szerző számára mennyire fontos a kötet szerkezeti felépítése. Csakis így következhetett volna be ez az elírás. De mint minden ilyen képzelettúlkapás, hordoz valamit a valóságból. A kötet szerkezete nem véletlenül lett olyan, amilyen, szerzőjének ezzel is volt valamilyen célja. Pusztán esztétikai, vagy valami más, azt nem tudni. Szimmetrikus elosztás, négy római számozással jelölt fejezetre mindegyikben tíz versel. A tízes szám az ókori görög filozófusok szerint a tökéletesség szimbóluma. A prológussal és az epilógussal összesen negyvenkét vers található a kötetben. Nem tudom, van-e jelentősége ennek a negyvenkettes számnak. Gyanítom, hogy valami lehet. Mondjuk a Kabbala negyvenkét betűből áll. Ami szintén egy könyv. De ennek a felfejtését másokra hagyom. Lehet, ha jobban számolgatnám, még az aranymetszés is kijönne. Nem értek hozzá, nem is foglalkozom vele.
Varga némely versében megszólít valakit. Sőt! Mintha folyamatosan ezzel a személlyel folytatna az egész könyvön végigvonuló párbeszédet. A prológus versének mondatai a Kérdezz-felelek, című játék stílusában mutatják be ezt a személyt. Nem tudjuk pontosan – sehogy sem – ki is akivel nem találkozott, és nem lehetnek közös emlékeik. Ugyanakkor egy szellemi síkon való találkozás lehetősége is kiolvasható belőle. A lehetőségek szűkre szabottak. A cím, és a kötet végén lévő jegyzetanyag meghatározzák az elemző mozgásterét. Leszűkítik. Vagy a szerző, vagy Parsifal lehet az a megszólított személy. Vagy lehetséges még egy harmadik is. Varga saját vers-énjét összekeverte a legendákból és átiratokból ismert Parsifallal. Ez mindenféleképpen érdekes elemzési lehetőségeket ad. Egyfajta kettősség érezhető az egész köteten. Némelyik versben tettenérhetőek a gyermekkor szorongásai. A másodszor esik el-ben a sárban való megmártózást akár szimbolikusan is értelmezhetjük. A gaste forestban egy gyerekkori lábtörés emléke elevenedik fel, amit a visszatérés című versében folytat, egy újabb lábtöréssel. Ilyen, csak a szerző életéből vett esemény képeibe csúsznak, csöppennek bele a Parsifal szereplői. Kundri, Amfortas stb. Kundri Amfortas elcsábítójának megszólításával, mintha a nőiséget akarná megfejteni. „kundri, mondd meg,/ hányféle állapota van / egy női mellnek?” Amfortas, akit megsebeznek a Végzet lándzsájával, és sebe soha sem gyógyul be. Biztosan nem valódi sebekként kell értelmeznünk a kötetben előbukkanó sebeket. A lélek sebei ezek. Varga Mátyás Szent lándzsának nevezi azt a lándzsát, amivel a római katona megsebezte Jézus oldalát. A Parsifal legendában a Szent Grál is feltűnik. Ami viszont az örök élet annak, aki iszik belőle.
Vannak besorolhatatlan versek, amikről nem lehet tudni, milyen térben és időben játszódnak. Ilyen például az artus. Artus egyenlő Artúr királlyal, ebben a versben mégis egy konyhában ül. A leírtak alapján ez a konyha akár egy bérházban is lehetne. Szinte látjuk a falvédőt. Vagy az egy nap olyan-ban, amiben Amfortast kórházban ápolják egy háborúban szerzett sérülése miatt. Varga szabadon járkál a történetekben, felborítva a tér és idő szabályait.
A kötet elolvasása után felmerül a kérdés még egy hagyományos olvasó agyában is, – hát még egy kritikuséban – hogy mért? Mi is volt a szerző célja művével. Ez még a poszt-posztmodernben is fontos kérdés. Milyen végzetes gondolat, szent ihlet vezette Varga Mátyás agytekervényeit írás közben? Bevallom, nem tudom. Értetlenül állok a filozófiából ismert ok-okozati összefüggés hiánya előtt. S persze miért Parsifal? Úgymond, hogyan került Parsifal terítékre? Valljuk be őszintén, nagy összefüggés Parsifal énje és Varga énje között nincsen. Persze, ez még nem von le semmit a parsifal, parsifal jelentőségéből. Talán ez a derengő-lebegő titok ad nem is kis többletet a verseskötetnek. Remélhetőleg folyamatos szövegpárbeszédre buzdítja a szellemi kalandokra áhítozó olvasókat.
Magvető, ár 2290 Ft.
EMLÉKMÁS
Mohai V. Lajos: Az emlékezés melankóliája, Hová is lenne az út?
Két könyv is van az asztalomon Mohai V. Lajostól. Mindkettőről recenziót fogok írni, így egyben, nem külön, elaprózva a dolgokat. A két kötet között sok átjárás van. Műfajukat tekintve, és megjelenési sorrendben, az első próza, a második veres, aminek bemutatóján a recenzió szerzője is jelen volt. Felváltva, össze-vissza olvasom a két könyvet, beszélni is kissé csapongva fogok róluk, ahogyan az emlékek törnek fel az agyból. Hiszen Mohai V. az emlékezés folyamatát helyezte előtérbe, arról ír, hol versben, hol prózában. Néha elveszik a részletekben, a visszahozhatatlan pillanatokban, egy cigaretta füstjében, vagy egy esőtől ázott macskaköves utcában.
A verseskönyv kézbesimuló, aranyos jószág, borítóján egy ködbe vesző híddal, talán magyarázatot adva a címben lévő kérdésre. A kép előterében a remény sugarai megtörik a homályos utat. Az egészben van valami kafkai, mint ahogy az első ciklus versein is érezhető Kafka hatása. Nem utánzás ez Mohainál, inkább hódolat Kafka és legjobb magyar fordítója, Tandori Dezső iránt, akit szintén megemlít a könyvben. A prózakötetben is vannak utalások Kafkára és Tandorira. Különösen az Innen el! című Kafka szöveg kap hangsúlyt mindkét könyvben. A kötet négy része közül ezt az elsőt tartom a könyvecske legemblematikusabb részének. Azokat a szabad verseket nyugodtan hívhatjuk Kafka-melankóliáknak. A megélt emlékek keverednek valami furcsa kafkai vízióval, amit Kafka sem élhetett meg. A két kötet között szövegátjárások keletkeztek. Prózából verseskötetbe emelt szövegeket, de mi a különbözteti meg a verset a prózától, ha azonos kontextusban szerepelnek? Mohai játszik a szövegekkel.
Egy pohár bor társaságában olvasom Mohai V. könyvét Az emlékezés melankóliáját. Illik a bor ehhez a könyvhöz, a borban is van valami melankolikus. A bor nyitása nem ment flottul, mint rendesen, a dugó félúton elakadt és beletörött az üvegbe. Újra belecsavartam a csonkba, ami mint a homok porladt szét. Feladva a húzóval való nyitást, hüvelykujjammal benyomtam a dugót, és akkor olyan történt, amire nem számítottam, a bor szétfröccsent az asztalon, beterítve kézirat papírjaimat, ráfröccsenve a klaviatúrára is. Nem bosszankodom sokat, letörlöm a bort, töltök egy pohárral és folytatom az olvasást, elmerülve egy másik ember emlékeiben. Addig sem a sajátjaimban kell élnem, gondolom. Közben megcsapja az olvasót az emlékezés melankóliája. Emlékezni könnyű, mindenki tud, és Mohai, mintha mindig emlékezne, újra élve a múltat. Az emlékeknek van egy jó tulajdonságuk, lehet velük játszani, főleg a rosszal, addig lehet forgatni, míg széppé nem válik. Jó dolog emlékezni, bár a kritika szerzője inkább felejteni szeret. Felejteni sokkal nehezebb megtanulni, hiszen az emlékek úgy beleégnek az agyba, mint a CD-lemezbe a hangok és a képek. Ezeket a képeket nehéz kitörölni, mégis sikerülhet. De nem jó dolog, nem ajánlom senkinek, hiszen helyükön a semmi marad. Nem időlegesen, hanem végleg marad a semmi, az üres részek az emlékezetben, amiket már soha nem lehet kitölteni, az emlékezés CD-je nem újraírható. Felejteni külön tudomány, sok minden kell hozzá. De ez nem tárgya a kritikámnak, ezért nem is fejtegetem bővebben. Néha viszont nem kell hozzá semmi, elég egy részeg ájulás, és már csak arra emlékszem, hogy otthon vagyok – nem tudni, hogyan mentem haza – homlokomon piros folt, orromon seb, szemüvegem sehol. A kiesett idő, mintha soha meg sem történt volna.
Mohai V. sorba rakja emlékeit, időrendbe helyezve, felcédulázva, mint a befőtteket a spájzban. Ezek az üvegek szép sorban várakoznak, hogy gazdájuk ötletszerűen levegye valamelyiket a polcról. Néha levesz egyet, nézegeti, ízlelgeti, és mereng rajta. Felidéz valamit a változó jelenben, egy emléket, ami vagy jó volt, vagy nem. Végül is mindegy, idővel megszépülnek az emlékek, átalakulnak. Még a legtraumatikusabb emlékek is meg szelídülnek az eltelt évek alatt. Az első könyv megszerzésének emléke, az álomban visszatérő kép, ahogy a könyvesboltos mérgelődve elé csapja a könyvet. Az alig kamasz fiú szégyenkezve, ijedten, fizetés nélkül kirohan vele a boltból.
Ilyen emlékpontokból áll össze a két kötet, és bennük egy élet. Minden emlék egy pont életünk vonalán. Ezekhez térünk vissza, ezeket elevenítjük fel, mikor visszatekintünk. Általában azokra a pontokra összpontosul figyelmünk, amikor életünk kifordult a medréből, mikor valami történt, mert csak visszanézve tűnik olyan simának a megtett út. Ezek az emlékek, mint az árnyék követik a szerzőt, osonnak utána, néha megelőzik, mint a könyv hátsó borítóján lévő képen. De mindig ott vannak vele, mint az olvasó agyában a könyv emléke.
Mohai V. Lajos: Az emlékezés melankóliája, Hová is lenne az út?
Két könyv is van az asztalomon Mohai V. Lajostól. Mindkettőről recenziót fogok írni, így egyben, nem külön, elaprózva a dolgokat. A két kötet között sok átjárás van. Műfajukat tekintve, és megjelenési sorrendben, az első próza, a második veres, aminek bemutatóján a recenzió szerzője is jelen volt. Felváltva, össze-vissza olvasom a két könyvet, beszélni is kissé csapongva fogok róluk, ahogyan az emlékek törnek fel az agyból. Hiszen Mohai V. az emlékezés folyamatát helyezte előtérbe, arról ír, hol versben, hol prózában. Néha elveszik a részletekben, a visszahozhatatlan pillanatokban, egy cigaretta füstjében, vagy egy esőtől ázott macskaköves utcában.
A verseskönyv kézbesimuló, aranyos jószág, borítóján egy ködbe vesző híddal, talán magyarázatot adva a címben lévő kérdésre. A kép előterében a remény sugarai megtörik a homályos utat. Az egészben van valami kafkai, mint ahogy az első ciklus versein is érezhető Kafka hatása. Nem utánzás ez Mohainál, inkább hódolat Kafka és legjobb magyar fordítója, Tandori Dezső iránt, akit szintén megemlít a könyvben. A prózakötetben is vannak utalások Kafkára és Tandorira. Különösen az Innen el! című Kafka szöveg kap hangsúlyt mindkét könyvben. A kötet négy része közül ezt az elsőt tartom a könyvecske legemblematikusabb részének. Azokat a szabad verseket nyugodtan hívhatjuk Kafka-melankóliáknak. A megélt emlékek keverednek valami furcsa kafkai vízióval, amit Kafka sem élhetett meg. A két kötet között szövegátjárások keletkeztek. Prózából verseskötetbe emelt szövegeket, de mi a különbözteti meg a verset a prózától, ha azonos kontextusban szerepelnek? Mohai játszik a szövegekkel.
Egy pohár bor társaságában olvasom Mohai V. könyvét Az emlékezés melankóliáját. Illik a bor ehhez a könyvhöz, a borban is van valami melankolikus. A bor nyitása nem ment flottul, mint rendesen, a dugó félúton elakadt és beletörött az üvegbe. Újra belecsavartam a csonkba, ami mint a homok porladt szét. Feladva a húzóval való nyitást, hüvelykujjammal benyomtam a dugót, és akkor olyan történt, amire nem számítottam, a bor szétfröccsent az asztalon, beterítve kézirat papírjaimat, ráfröccsenve a klaviatúrára is. Nem bosszankodom sokat, letörlöm a bort, töltök egy pohárral és folytatom az olvasást, elmerülve egy másik ember emlékeiben. Addig sem a sajátjaimban kell élnem, gondolom. Közben megcsapja az olvasót az emlékezés melankóliája. Emlékezni könnyű, mindenki tud, és Mohai, mintha mindig emlékezne, újra élve a múltat. Az emlékeknek van egy jó tulajdonságuk, lehet velük játszani, főleg a rosszal, addig lehet forgatni, míg széppé nem válik. Jó dolog emlékezni, bár a kritika szerzője inkább felejteni szeret. Felejteni sokkal nehezebb megtanulni, hiszen az emlékek úgy beleégnek az agyba, mint a CD-lemezbe a hangok és a képek. Ezeket a képeket nehéz kitörölni, mégis sikerülhet. De nem jó dolog, nem ajánlom senkinek, hiszen helyükön a semmi marad. Nem időlegesen, hanem végleg marad a semmi, az üres részek az emlékezetben, amiket már soha nem lehet kitölteni, az emlékezés CD-je nem újraírható. Felejteni külön tudomány, sok minden kell hozzá. De ez nem tárgya a kritikámnak, ezért nem is fejtegetem bővebben. Néha viszont nem kell hozzá semmi, elég egy részeg ájulás, és már csak arra emlékszem, hogy otthon vagyok – nem tudni, hogyan mentem haza – homlokomon piros folt, orromon seb, szemüvegem sehol. A kiesett idő, mintha soha meg sem történt volna.
Mohai V. sorba rakja emlékeit, időrendbe helyezve, felcédulázva, mint a befőtteket a spájzban. Ezek az üvegek szép sorban várakoznak, hogy gazdájuk ötletszerűen levegye valamelyiket a polcról. Néha levesz egyet, nézegeti, ízlelgeti, és mereng rajta. Felidéz valamit a változó jelenben, egy emléket, ami vagy jó volt, vagy nem. Végül is mindegy, idővel megszépülnek az emlékek, átalakulnak. Még a legtraumatikusabb emlékek is meg szelídülnek az eltelt évek alatt. Az első könyv megszerzésének emléke, az álomban visszatérő kép, ahogy a könyvesboltos mérgelődve elé csapja a könyvet. Az alig kamasz fiú szégyenkezve, ijedten, fizetés nélkül kirohan vele a boltból.
Ilyen emlékpontokból áll össze a két kötet, és bennük egy élet. Minden emlék egy pont életünk vonalán. Ezekhez térünk vissza, ezeket elevenítjük fel, mikor visszatekintünk. Általában azokra a pontokra összpontosul figyelmünk, amikor életünk kifordult a medréből, mikor valami történt, mert csak visszanézve tűnik olyan simának a megtett út. Ezek az emlékek, mint az árnyék követik a szerzőt, osonnak utána, néha megelőzik, mint a könyv hátsó borítóján lévő képen. De mindig ott vannak vele, mint az olvasó agyában a könyv emléke.
2012. december 15., szombat
ÉJSZAKAI TÁRSUTAZÁS
Keresztesi József: Rubin Szilárd
– pályarajz –
Formás, kézbesimuló könyv Keresztesi József Rubin Szilárd monográfiája. Arra csábítja olvasóját, hogy zsebre vágja, magával vigye, és utazás közben olvassa villamoson, metrón, buszon, héven, vonaton, repülőn, bármin, amin éppen ül vagy áll. Én sem tudtam ellenállni ennek a csábításnak, és lépten-nyomon magammal cipeltem a könyvet, általában a nadrágom farzsebében, hogy bármikor elő tudjam venni, amikor éppen lehetőségem van olvasni. A zsebemben alakult, formálódott a kötet, sarkai behajlottak, lapélei bepiszkolódtak, egy alkalommal meg is ázott, ami szintén nyomot hagyott a könyvön. Hajszárítóval kellett megszárítanom. Igaz, ez a formálhatóság a puha kötésnek köszönhető. Ezek persze külön bájt adnak a kötetnek, még ha most jobban is hasonlít egy salátához, mint egy könyvhöz.
Mint jó filológus, kétszer is átolvastam és jegyzeteltem a könyvet, ami persze nem írható a javamra, pláne, hogy tollal végeztem a jegyzetelést és az aláhúzogatást. De lépjünk túl ezen, és térjünk a lényegre, vagyis a kritika alanyára, ha már a tárgyát ilyen alaposan kiveséztem.
Rubin Szilárd a kevésbé ismert és elismert szerzők közé tartozott. Művei közül két kiemelkedő van, a Csirkejáték és a Római egyes. Néha egy-egy irodalmár elolvasta ezeket, és mint a véres kardot, körbehordozta az irodalmi életben. Írt egy cikket, vagy tanulmányt, majd besöpörte az elismerő szavakat. Aztán Rubin lassan ismét feledésbe merült, míg valaki ismét el nem olvasta regényeit. Így jött el a 2009-es németországi felfedezése és még egy – talán az utolsó – itthoni megismertetés, amit már nem lehetett tovább halogatni. Azóta Rubin egyre ismertebb a művelt olvasók körében. De nem csak az olvasók kezdték keresni könyveit a boltokban, hanem az irodalmárok is kezdték jobban beleásni magukat az életműbe. Elővették más könyveit is, hiszen Rubin nem csak két könyves szerző, hiszen a Csirkejátékon és a Római egyesen kívül is vannak még könyvei. Igaz, azok kevésbé érdekesek, mint az a kettő, melyeknek kiemeltem a címét, mégis vannak. Lehet mit kutatni az irodalmároknak, feltárhatják az egész életművet, mint ahogy Keresztesi tette, elsőként, hiszen ez a kötet az első átfogó munka Rubin Szilárdról.
Keresztesi az első fejezetben személyes emlékekkel indít, majd a második fejezetben rátér az életműre és az embere. Bemutatja az ifjúkor helyszíneit, Pécset és Mohácsot, segítségül hívva Rubin egy gyerekkori barátját, Galsai Pongrácot. Mintha nyomozna a szerző után, hogy mért nem ismerték el a maga korában. Mért nem beszélt a Csirkejátékról és más műveiről a korabeli kritika, vagyis mért nem született több írás a regényeiről. Ezeket a kérdéseket teszi fel Keresztesi József, miközben végiggörgeti maga előtt a rubini életművet, első verseitől, a szocialista családregényeken át egészen utolsó befejezetlen regényéig, az Aprószentekig. Kitérve filmes írásaira, esszéire, kritikáira. Alapos, minden mozzanatot gondosan átvizsgál, összehasonlít, előzményeket kutat. Meg is találja a Csirkejáték és a Római egyes előzményeit, verseiben, regényeiben. A műveken keresztül látjuk az embert, akit inkább csak a regényeiből ismerhettünk, melyekben nyíltan vallott önmagáról, a megírt énről. Minden mondata mértani pontossággal kimunkált, megszerkesztett. Annyira gondos, mintha nem is prózát, hanem verset írna. Szerencsére a költészetéből – ami annyira nem kimagasló – csak a jót hozta, menekítette át a prózába.
Érezzük a rubini életműben a magányt, egy űrbe kivetett lélek riadalmát. Választott, vagy alkati egyedül állás? Talán egyik sem. Regényeinek szereplőin is érezhető az önmagukkal való meghasonlás, önsorsrontás. Az önmagukba való visszatérés, mint menekülési stratégia tűnik fel. De Rubin problémáit hagyjuk a pszichológusokra, a regények traumáit kizárólag morális és esztétikai szempontból lehet értékelni, és értelmezni.
A kötet vége felé Keresztesi felteszi a kérdést – ami lényegében az egész könyvön végigvonul – mért nem kellettek/kellenek senkinek Rubin Szilárd művei. Jó kérdés, de a kritikus inkább azt kérdezné, kié Rubin életműve. Ki tudja, ki akarja tovább vinni ezt az önmagába zárkózó önmaga körül forgó opust, költészetből táplálkozó eszköztárat. Követhető-e ez az út, tanulható-e, vagy követőinek, tanítványainak rubini sorsalkatúnak kell lenniük? Rubin ugyan már halott, művei viszont egyre élőbbek. Öröksége egy pálca és egy gyűrű, tanítványokat keresnek. Két irány, két út nyílik leendő követőinek. Egy morális és egy esztétikai. A morális irány követhetetlen, csakis az esztétikai úton lehet tovább haladni Rubin lehetséges tanítványaink. Ki kéne már váltani a zálogházból a hasonlatként említett gyűrűt, aminek foglalatában talán egy vörösen izzó rubin csillog.
Magvető, 2012., 2990 Ft.
Keresztesi József: Rubin Szilárd
– pályarajz –
Formás, kézbesimuló könyv Keresztesi József Rubin Szilárd monográfiája. Arra csábítja olvasóját, hogy zsebre vágja, magával vigye, és utazás közben olvassa villamoson, metrón, buszon, héven, vonaton, repülőn, bármin, amin éppen ül vagy áll. Én sem tudtam ellenállni ennek a csábításnak, és lépten-nyomon magammal cipeltem a könyvet, általában a nadrágom farzsebében, hogy bármikor elő tudjam venni, amikor éppen lehetőségem van olvasni. A zsebemben alakult, formálódott a kötet, sarkai behajlottak, lapélei bepiszkolódtak, egy alkalommal meg is ázott, ami szintén nyomot hagyott a könyvön. Hajszárítóval kellett megszárítanom. Igaz, ez a formálhatóság a puha kötésnek köszönhető. Ezek persze külön bájt adnak a kötetnek, még ha most jobban is hasonlít egy salátához, mint egy könyvhöz.
Mint jó filológus, kétszer is átolvastam és jegyzeteltem a könyvet, ami persze nem írható a javamra, pláne, hogy tollal végeztem a jegyzetelést és az aláhúzogatást. De lépjünk túl ezen, és térjünk a lényegre, vagyis a kritika alanyára, ha már a tárgyát ilyen alaposan kiveséztem.
Rubin Szilárd a kevésbé ismert és elismert szerzők közé tartozott. Művei közül két kiemelkedő van, a Csirkejáték és a Római egyes. Néha egy-egy irodalmár elolvasta ezeket, és mint a véres kardot, körbehordozta az irodalmi életben. Írt egy cikket, vagy tanulmányt, majd besöpörte az elismerő szavakat. Aztán Rubin lassan ismét feledésbe merült, míg valaki ismét el nem olvasta regényeit. Így jött el a 2009-es németországi felfedezése és még egy – talán az utolsó – itthoni megismertetés, amit már nem lehetett tovább halogatni. Azóta Rubin egyre ismertebb a művelt olvasók körében. De nem csak az olvasók kezdték keresni könyveit a boltokban, hanem az irodalmárok is kezdték jobban beleásni magukat az életműbe. Elővették más könyveit is, hiszen Rubin nem csak két könyves szerző, hiszen a Csirkejátékon és a Római egyesen kívül is vannak még könyvei. Igaz, azok kevésbé érdekesek, mint az a kettő, melyeknek kiemeltem a címét, mégis vannak. Lehet mit kutatni az irodalmároknak, feltárhatják az egész életművet, mint ahogy Keresztesi tette, elsőként, hiszen ez a kötet az első átfogó munka Rubin Szilárdról.
Keresztesi az első fejezetben személyes emlékekkel indít, majd a második fejezetben rátér az életműre és az embere. Bemutatja az ifjúkor helyszíneit, Pécset és Mohácsot, segítségül hívva Rubin egy gyerekkori barátját, Galsai Pongrácot. Mintha nyomozna a szerző után, hogy mért nem ismerték el a maga korában. Mért nem beszélt a Csirkejátékról és más műveiről a korabeli kritika, vagyis mért nem született több írás a regényeiről. Ezeket a kérdéseket teszi fel Keresztesi József, miközben végiggörgeti maga előtt a rubini életművet, első verseitől, a szocialista családregényeken át egészen utolsó befejezetlen regényéig, az Aprószentekig. Kitérve filmes írásaira, esszéire, kritikáira. Alapos, minden mozzanatot gondosan átvizsgál, összehasonlít, előzményeket kutat. Meg is találja a Csirkejáték és a Római egyes előzményeit, verseiben, regényeiben. A műveken keresztül látjuk az embert, akit inkább csak a regényeiből ismerhettünk, melyekben nyíltan vallott önmagáról, a megírt énről. Minden mondata mértani pontossággal kimunkált, megszerkesztett. Annyira gondos, mintha nem is prózát, hanem verset írna. Szerencsére a költészetéből – ami annyira nem kimagasló – csak a jót hozta, menekítette át a prózába.
Érezzük a rubini életműben a magányt, egy űrbe kivetett lélek riadalmát. Választott, vagy alkati egyedül állás? Talán egyik sem. Regényeinek szereplőin is érezhető az önmagukkal való meghasonlás, önsorsrontás. Az önmagukba való visszatérés, mint menekülési stratégia tűnik fel. De Rubin problémáit hagyjuk a pszichológusokra, a regények traumáit kizárólag morális és esztétikai szempontból lehet értékelni, és értelmezni.
A kötet vége felé Keresztesi felteszi a kérdést – ami lényegében az egész könyvön végigvonul – mért nem kellettek/kellenek senkinek Rubin Szilárd művei. Jó kérdés, de a kritikus inkább azt kérdezné, kié Rubin életműve. Ki tudja, ki akarja tovább vinni ezt az önmagába zárkózó önmaga körül forgó opust, költészetből táplálkozó eszköztárat. Követhető-e ez az út, tanulható-e, vagy követőinek, tanítványainak rubini sorsalkatúnak kell lenniük? Rubin ugyan már halott, művei viszont egyre élőbbek. Öröksége egy pálca és egy gyűrű, tanítványokat keresnek. Két irány, két út nyílik leendő követőinek. Egy morális és egy esztétikai. A morális irány követhetetlen, csakis az esztétikai úton lehet tovább haladni Rubin lehetséges tanítványaink. Ki kéne már váltani a zálogházból a hasonlatként említett gyűrűt, aminek foglalatában talán egy vörösen izzó rubin csillog.
Magvető, 2012., 2990 Ft.
2012. november 3., szombat
FŐSZEREPBEN A VERS
Szép versek 2011
A legújabb, 2012-es Szép versek antológia szerzőinek impozáns névsorát böngészve még nem ötlött fel bennem a gondolat, hogy ennek a könyvnek volna egy főszereplője. Talán furcsán hangzik, de a verseket végigolvasva az a benyomásom támadt, az idei válogatott termés nagyon más volna Kemény István nélkül. Mindjárt meg is indokolom, miért.
Bevett szokás, hogy egy kerek évfordulós (esetünkben ötvenéves) költőt pályatársai egy-egy neki ajánlott opusszal köszöntsék, ez afféle penzum, irodalmi tiszteletkör. Az már csak hab a születésnapi tortán, hogy ezt a „kötelességet” ezúttal rendkívül sokan és remek színvonalon teljesítették. Méltán került tehát ezek közül több is a gyűjteménybe. Itt van például Kántor Pétertől Az ötven éves Kemény Istvánnak. Kántor felidézi a műfaj közelmúltját: „Weöres szólította Kormost / egy köszöntő versezetben” , s mint kiderül, Kemény és Kormos az év azonos napján születtek. (Október 28-án.) A vers, ebből az alapgondolatból kiindulva már szinte megírja magát, a hangvétel személyes, de nem bennfenteskedő, itt a mezei olvasó is profitál. Lázár Bence András és Simon Márton szövegei szintén többek puszta baráti gesztusnál. Térey János nem köszöntőt ír, hanem a költő Búcsúlevél című versére reagál, mely 2011-es megjelenése óta valóságos lavinát indított el a közéleti-politikai költészetben. (Nemcsak versek tucatjait ihlette, gondoljunk csak az Élet és Irodalom hasábjain indult izgalmas vitasorozatra!) A Búcsúlevél hangvétele egy kissé provokatív megközelítése a hazaszeretet kérdésének, sokan, sokféleképpen reagáltak rá. Térey válasza, a Magyar közöny egyenesen „életre trombitált múzeum”-nak látja a jelenlegi Magyarországot. E „múzeumban” születtek egyébként Erdős Virág remekei, melyek a szerzőnek igen nagy népszerűséget hoztak. Titkuk talán a könnyed forma és a merész asszociációk mesteri ötvözésében rejlik. Erdős játékosan beszél a véresen komoly valóságról. Kétség kívül megmozdult valami a kortárs magyar lírában, ezt Péczely Dóra, a kötet összeállítója is jól érzékeli. Egyúttal az Édes hazám című antológia meghatározó szerzői is lettek a fent említett költők, mely szintén a Magvetőnél látott napvilágot.
De ne csak a közéleti költészetről szóljunk. Hasonlóan izgalmasak például Lackfi János szerepjáték-monológjai, melyek emberi gyengeségeinkre mutatnak rá a szerzőtől megszokott bölcs humorral. Kissé talán bőbeszédűek, de mi ez, ha nem egy újabb példa az emberi gyarlóságra? Esendőségről szól Kiss Judit Ágnes A fájdalom című verse is, mégpedig saját maga (a lírai én?) esendőségéről. Hadd idézzek egy teljes versszakot: „Nem volnék jó hősnek, se vértanúnak, / porban pondróvá tesz a fájdalom, / és bevallok és megtagadok bármit, / és ha kell, kínzóm csizmáját nyalom.” Kellemes meglepetés, hogy Petri György is újra itt lehet közöttünk, ha nem is életnagyságban, de néhány korábban publikálatlan versével mindenképp.
Sok-sok ragadós fecnit tűztem a kötet lapjai közé, hogy beszélek még erről meg arról a versről, de nem szívesen rabolnám tovább az olvasó idejét. Ebben a sokszínű, mégis gondosan egybefésült gyűjteményben bizonyára mindenki talál majd kedvére valót. Pörgesse bátran! Főszerepben a Vers!
Magvető, Ár: 2200 Ft.
Szép versek 2011
A legújabb, 2012-es Szép versek antológia szerzőinek impozáns névsorát böngészve még nem ötlött fel bennem a gondolat, hogy ennek a könyvnek volna egy főszereplője. Talán furcsán hangzik, de a verseket végigolvasva az a benyomásom támadt, az idei válogatott termés nagyon más volna Kemény István nélkül. Mindjárt meg is indokolom, miért.
Bevett szokás, hogy egy kerek évfordulós (esetünkben ötvenéves) költőt pályatársai egy-egy neki ajánlott opusszal köszöntsék, ez afféle penzum, irodalmi tiszteletkör. Az már csak hab a születésnapi tortán, hogy ezt a „kötelességet” ezúttal rendkívül sokan és remek színvonalon teljesítették. Méltán került tehát ezek közül több is a gyűjteménybe. Itt van például Kántor Pétertől Az ötven éves Kemény Istvánnak. Kántor felidézi a műfaj közelmúltját: „Weöres szólította Kormost / egy köszöntő versezetben” , s mint kiderül, Kemény és Kormos az év azonos napján születtek. (Október 28-án.) A vers, ebből az alapgondolatból kiindulva már szinte megírja magát, a hangvétel személyes, de nem bennfenteskedő, itt a mezei olvasó is profitál. Lázár Bence András és Simon Márton szövegei szintén többek puszta baráti gesztusnál. Térey János nem köszöntőt ír, hanem a költő Búcsúlevél című versére reagál, mely 2011-es megjelenése óta valóságos lavinát indított el a közéleti-politikai költészetben. (Nemcsak versek tucatjait ihlette, gondoljunk csak az Élet és Irodalom hasábjain indult izgalmas vitasorozatra!) A Búcsúlevél hangvétele egy kissé provokatív megközelítése a hazaszeretet kérdésének, sokan, sokféleképpen reagáltak rá. Térey válasza, a Magyar közöny egyenesen „életre trombitált múzeum”-nak látja a jelenlegi Magyarországot. E „múzeumban” születtek egyébként Erdős Virág remekei, melyek a szerzőnek igen nagy népszerűséget hoztak. Titkuk talán a könnyed forma és a merész asszociációk mesteri ötvözésében rejlik. Erdős játékosan beszél a véresen komoly valóságról. Kétség kívül megmozdult valami a kortárs magyar lírában, ezt Péczely Dóra, a kötet összeállítója is jól érzékeli. Egyúttal az Édes hazám című antológia meghatározó szerzői is lettek a fent említett költők, mely szintén a Magvetőnél látott napvilágot.
De ne csak a közéleti költészetről szóljunk. Hasonlóan izgalmasak például Lackfi János szerepjáték-monológjai, melyek emberi gyengeségeinkre mutatnak rá a szerzőtől megszokott bölcs humorral. Kissé talán bőbeszédűek, de mi ez, ha nem egy újabb példa az emberi gyarlóságra? Esendőségről szól Kiss Judit Ágnes A fájdalom című verse is, mégpedig saját maga (a lírai én?) esendőségéről. Hadd idézzek egy teljes versszakot: „Nem volnék jó hősnek, se vértanúnak, / porban pondróvá tesz a fájdalom, / és bevallok és megtagadok bármit, / és ha kell, kínzóm csizmáját nyalom.” Kellemes meglepetés, hogy Petri György is újra itt lehet közöttünk, ha nem is életnagyságban, de néhány korábban publikálatlan versével mindenképp.
Sok-sok ragadós fecnit tűztem a kötet lapjai közé, hogy beszélek még erről meg arról a versről, de nem szívesen rabolnám tovább az olvasó idejét. Ebben a sokszínű, mégis gondosan egybefésült gyűjteményben bizonyára mindenki talál majd kedvére valót. Pörgesse bátran! Főszerepben a Vers!
Magvető, Ár: 2200 Ft.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)