2012. április 23., hétfő

Sain Gábor
AZ ELMÚLÁS SZIMFÓNIÁJA
Balla D. Károly: Tejmozi


Vannak művek, amik után csend van. Fülsiketítő csend. Az agy tekervényeiben leülepednek, megszikkadnak, és burjánozni kezdenek a gondolatok. Ilyen könyv Balla D. Károly regénye, a Tejmozi, aminek olvasása közben egy Dobai Péter idézet jutott eszembe. „…az írók a szavakba menekülnek a saját életük elől is, ezért világos, hogy amíg értelmét látják a menekülésnek, igyekszenek szavakat tartalékolni az élet, és életet tartalékolni a szavak számára.”  Balla D. is hasonlóan gondolkodik, csak ő történetekbe menekül élete elől, ezért tartalékolja élete filmkockáit, amelyeket apránként tár fel az olvasó előtt. Ezekből a kockákból áll össze egy szöveg, amit jobb szó híján nevezhetünk regénynek. Maga a történet az apa-anya-én tengelyen mozog. A regény fő motívuma mégis a magány, az apa, anya és a fiú magánya. Az apa, aki elhagyja családját, és kiköltözik az erdőbe, hátat fordítva addigi életének is. Kint az erdőben filozófiai művek olvasásába kezd, választ keresve az életre?, a létre? - a cselekmény szempontjából nem is fontos. Az anya nem értette férjét, mért hagyta el életét a semmiért. Gyerekeihez kezdett ragaszkodni, így akarta magát megőrizni az időben. A fiú a történet elbeszélő hőse – amennyiben a modern regénynek a szó klasszikus értelmében vannak még hősei – (nincsenek) nem találja helyét emberi kapcsolataiban. Ő is, mint apja, menekül, amint valami biztos pontot érez a lába alatt. Kapcsolataiból, munkájából, mindenből. A történetírás közben éppen az országból is elmenekült, maga mögött hagyva addigi életét. Ugyanilyen szereplő a húga, aki szintén menekül, csak ő egy másik országban meg is találja ideiglenes boldogságát. Minden emberi boldogság csak ideiglenes, nem kiszámítható meddig tart, és az sem, mikor fog bekövetkezni, és még az sem biztos, hogy pontosan tudjuk, most éppen boldogok vagyunk. Hiszen a boldogság mindenre hasonlít, csak önmagára nem.
Az önmagukba zárt szereplők mégsem próbálnak kitörni ebből a burokból, még akkor sem, ha az olvasó úgy érzi, szabadulni akarnak. A történet hőse Ulyssesként bolyong múltjában, különböző történeteket vetítve magának a tejmoziban. Minden tévút egy állomás, és általában ezekre emlékezik. A regény egy pontján ténylegesen is eltéved egy egyenes úton a kollégium és egy falu között. A halál és az iránytű című elbeszélésben Borges ír egy egyenes labirintusról, amiben már sok filozófus eltévedt. A történet elbeszélője itt azon az egyenes úton szembesül a ténnyel, hogy csak magára számíthat, saját magának kell megtalálnia a helyes utat. Egy hasonló séta zajlik le apjával a hóesésben, mikor egy sírhoz zarándokolnak. Nem tudni pontosan, hová mennek, csak követi apját, aki szótlanul lépdel a hóesésben. Akkor azon a reggelen a főszereplő majdnem megszerette az apját. A szeretet tényleg ezen múlik, egy pillanaton, egy majdnemen. Szeretni valakit már önmagában irreális, majdnem olyan lehetetlen, mint regényt írni. Mert regényt írni lehetetlen, írja a történet hőse a regényben, ami talán nem is az, hanem valami sokkal összetettebb rendszer, flórával és faunával. Külön univerzum, mint ahogy minden ember egy külön bolygó a világmindenségben.
Az ember óhatatlanul számot vet olvasás közben, és összehasonlítja a mű világát saját emberi kapcsolataival, magányával, szüleivel való viszonyával. S közben kezd peregni a saját film is az agyban. Mint minden jó könyv, újra és átgondolásra késztet. Újra gondoljuk cselekedeteinket, kudarcainkat, hiszen a mindig jelenlévő másik lehetőség kihagyásán rágódunk, még akkor is, ha nem valljuk be magunknak. Gondolataink mélyén azokban élünk, még meg nem szűnünk létezni. Balla D. is ezeket a kudarcokat sorolja fel, mint Fellini a Nyolc és félben. És tényleg ez is mozi, amit olvasunk, csak itt szavakból állnak össze a képek, keveredve életünk epizódjaival, amik óhatatlanul peregni kezdenek olvasás közben.

Magvető,  2990 Ft.
               

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése