Alkoholista


    A Könyvtárban barna bársony fotelek vannak, amikben kényelmes az ülés. Sokszor csak üldögélek valamelyikben, s gondolkodom, vagy kis cédulára jegyzetelgetek úgy téve, mintha valamelyik könyvből tenném azt. Hallgatom a csendet. A könyvtár kölcsönzési termében ülök, aminek közepén hosszúkás üveg ablak helyezkedik el. Ez alatt kaptak helyet a barna bársony fotelek, hogy az ott olvasó emberek megfelelő fényt kapjanak olvasás közben. Ez az üvegtető télen, amikor sötét van nem ér semmit. Nyáron meleg miatt nem lehet meglenni alatta.
    Az előttem lévő dohányzóasztalon, ami préselt fából készült –, s csak hasonlított egy dohányzóasztalra, - Gombrowicz, Miłosz kötetei hevertek s pár darab Mészöly Miklóstól.
    Két darab könyvet kölcsönöztem ki a könyvtárból. Miłosz verseit, s Esterházy Péter Kitömött hattyú című esszékötetét. A lila kötésű könyvön hattyú képe volt látható. Hihetetlen módon találok rá olvasmányaimra, amik szinte egymásból nyílnak, mint a virágok szirmai.
    Valahol a végtelen sivatagban minden porszem találkozik.
    Kikölcsönöztem a könyveket, s az ajtó felé indultam. Már léptem volna az ajtó felé, mikor megpillantom J. tükörképét a könyvtár ajtajának üvegén. J. egy barna bársony kanapén ült. Leültem mellé négy óra előtt öt perccel.
    J. kis zacskóból evett valamit, talán mogyorót. De ebben nem vagyok biztos. Nem ette meg az egészet, hanem összecsomagolta lassú, túlságosan lassú mozdulatokkal, s eltette a mellette lévő táskájába, majd szó nélkül nézett maga elé. Valamikor a csend burokként telepedik az emberre, mint például most ránk. J. szó nélkül ült mellettem a barna bársony kanapén a könyvtár aulájában két méterre az ajtótól.  Mással vagy más helyzetben nem tudok hallgatni. Muszáj beszélnem, hogy ne legyek zavarban a hallgatással, amit csak pár emberrel tudok gátlások nélkül kibírni. A beszédben tudom magam felszabadítani a gátlások alól. Mindketten hallgattunk, s néztünk magunk elé. Ránéztem a radiátor gombjára eszembe jutott egy régi gyerekkori emlék. Anyámmal abban az áruházban voltunk bevásárolni, ami már régen megszűnt, s a helyén már több fajta élelmiszer áruház is működött. Mindegyiket másnak nevezték, s mindegyik boltvezető megváltoztatta a helység berendezését. Mert van, amikor a változás egy dolgon megy keresztül, ami aztán eljut valamerre, az időben. Így nem minden végleges, hanem minden általános, s valamilyen szinten szükséges.
Az emlék, ami belefurakodott gondolataiba, a radiátor kis piros gombjáról jutott eszembe. Hasonló gombja volt az áruház radiátorának, ami mellett várakoznom kellett. A radiátort valamilyen, fából készült építmény fedte, hogy a tetejére pakolhassák a bevásárló kosarakat az emberek. A radiátor mögött, s alatt vastagon állt a por, amit nem tudtak, vagy nem akartak kitakarítani. A falat lila csempe borította, amin különböző reklámok kaptak helyet. Emlékszem arra a plakátra, amin túróból kirakott tehénfejet tettek, s aminek kicsi változata még évekkel a bolt átalakulása után is ki volt rakva az ajtó mellé. Arra, vajon hány éves lehettem, már nem emlékezem. Valószínűleg az orvostól jöttünk, hiszen más körülmények között az óvodában lettem volna. Eddig tartott az emlék, visszakerültem a mába. Szemem voyeur módján siklott a lengőajtó felé, amin már annyiszor ki- s bementem anélkül, hogy valaha is felkeltette volna az érdeklődésemet. Az ajtó mozdulatlanul állt. Aztán hirtelen megelevenedett előttem, s megszűnt létezni az anyagi világ, amiben helyet foglaltunk. Lelki szemeim előtt láttam lengeni lengő szárnyait. A fényesre kopott, négyszögletű ajtógombot néztem. Majd tekintetem a távolba siklott valamerre oldalra. A csend, mint valami égi lepedő vonta be az aulát, s minket, az élet statisztáit, akik megpihentek a barna bársony kanapén, miközben beburkolt minket a végtelen, s kézzelfogható nyugalom, ami magával ragadó, mint a viharos tenger a csendesen himbálódzó hajó fedélzetéről.
    Egy kurva mondat nem jutott eszembe hiába akartam megszólalni.
    Ha ez az ajtó beszélni tudna, kérdeztem magamtól vagy J.-től nem tudom már. Kimondhattam a kérdést, hiszen J. felelt rá.
    - Azt mondaná, fázik.
    - De nem beszél ezért nekünk, kell kitalálni, mit mondana. Valamikor írni fogok erről az ajtóról. Vajon hányan fogták meg ezt az ajtógombot, s még hányan fogják megfogni azok közül, akik még meg sem születtek, de valamilyen okból közük lesz ehhez a városhoz, ehhez a könyvtárhoz.  Mondtam J.-nek.
    Jellemző az írók egoizmusához, hogy szeretnek magukról beszélni, vagy ez valamiféle gombrowiczi tulajdonságom lenne? Mert meg akarom őrizni a pillanatot, tartani akarom, mégis kifolyik kezeim közül.
    Egyszer megmutattam J.-nek pár Ady Endre verset. Az én koporsó paripámat. Láthatóan nem tetszett neki, s olvasás közben olyan arcot vágott, amilyet senki más. Szemöldökét, s homlokát összehúzta, szemét kissé kimeresztette, száját úgy tartva, mintha valamit ki akarna köpni.
     Most nem olyan arcot vágott. Inkább barátságosat. Velem ellentétben nem beszédes, jobban szeret hallgatni.
    Mennem kellett a buszhoz, ezért elköszöntem J.-től, s kiléptem a lengőajtón, ami az előbb oly plasztikusan elevenedett meg előttem. Arcomba csapott a hideg levegő, s azt éreztem szabad, vagyok, ami J. P. Sartre szerint az ítéletünk, s amin semmiféleképpen nem változtathatunk.
    Átmásztam a padon, ami egy kis buckába van beépítve a könyvtár mellett. Gondolataimba burkolózva mentem, nem törődve azzal, ami körülöttem van. Szeretem a sötétet, mert a sötétben leszűkülnek a dolgok. Minden sokkal kisebbnek tűnik, ezért minden láthatatlanná válik.
    A buszmegállóba sokkal hamarabb megérkeztem, mint ahogy akartam, ezért majdnem félórám volt még a busz indulásáig. A megálló lámpái már szórták magukból a sárgás fényt. Az egész megállóban csak egy fedett fülkét tettek, amit megvilágít a reklámok neonlámpája. Valamire azok is jók, gondoltam magamban, s leültem a megállói padra. Miłosz verseskötetét kezdtem olvasgatni. Az első verset, a Bölcső dalt. Kevés vers tetszik ennyire, mint ez. Nem tudom hány vers tetszik, de azt tudom, hogy nem lehet olyan sok. Talán közepes mennyiségű vers tetszik, de létezik-e közepes mennyiségű vers?
    Biztosan, de ezen most nem fogok gondolkodni.
    A versnek van valamilyen furcsa, álomszerű hangulata, ami kissé Mészöly Miklósra emlékeztet.
    A lebegőszerű hangulat.
    A többi verset nem olvastam el. Inkább elővettem Esterházy könyvét, a Kitömött hattyút. Elolvastam a W. Gombrowiczról szóló esszét, ami valójában Örkény Istvánról szól, de Esterházy P., Gombrowiczot is megemlíti benne. Közben azon gondolkodom, hogyan lehetne lefordítani a brutalisierte Kultur-t. Lehetne fordítani brutalizáltnak csak ilyen magyar szó nem létezik. A szó szerinti fordítás is teljességgel értelmetlen lenne. – Miközben ezt írom, nézve a kavargó hóesést éppen ismét azon gondolkodom mit is jelent a szó. – egyébként matekóra van a levelezőn - A kavargó hópelyheket nézem miközben magamban, mondom: brutalizált kultúra. Erőszakos, erőszakolt, a hó hullása egyre ritkul. Talán a kegyetlen a megfelelő szó. – Akkor, mikor olvastam, nem gondolkodtam rajta, mert jött egy részeg nő meg a férje. A férfi elment hátra a buszokhoz vizelni. Addig felesége beállt a megállóba. Meglátva kezemben a könyvet, vagy, mert részeg volt ezért, s elkezdte mondani a mondókáját. Hallgattam, mint J. a barna bársony kanapén nem is olyan régen.
    - Sokat olvastam fiatal koromban. Mondta a nő, akiről ezt nagyon nehezen lehetett megállapítani.
    Főleg krimiket. Tette még hozzá.
    Aztán elkezdett beszélni mindenféléről, össze-vissza, előre hátra, mint általában a részeg emberek. Beszélt ötvenhatról, az agyhártyagyulladásáról, a nővéréről, valamilyen könyvről, amit a nővére olvasott, s sírt fölötte. Valakinek a haláláról is beszélt. Az nem derült ki, mikor történtek ezek az események. Aztán újra beszélt az agyhártyagyulladásáról, amit kétszer is elkapott.
    Aztán elhallgatott.
    Nem sokáig, csak addig amíg elkérte a könyvet, amit olvastam. Megnézte a címét, s visszaadta. Megjegyeztem. Mondta kis mosollyal a szája szegletében. Közben a férje is visszajött a buszok mögül, s valamilyen furcsa nyelven mondott valamit feleségének.
    - Beszélgetek!
    Mondta a férjének, aki kézlegyintéssel intézi el a dolgot.
    Sok mindent mondott, amire már nem emlékszem. A zavaros szavai közül sokat nem is értettem tisztán, néha pont a lényeges szavakat nem. Amitől egyáltalán semmit sem értettem. Valami olyasmit feszegetett, hogy neki az egész élete rossz volt, s már gyerekkorában éhezett.
    Bal kezemmel megtámasztottam fejem, jobb kezem pedig a zsebembe süllyesztettem. Hallgattam. Mert rájöttem, nekem nem kell szólnom, hiszen azzal megzavarnám. Mert néha nem valaki szavára, hanem valaki hallgatására van szükségünk.
    Már mennem kellett, mivel már beállt a busz oda, ahonnan indulni szokott a Pintér Telep irányába. Örültem, hogy végre nem kell hallgatni az öregasszony beszédét.
    Buszozás közben néztem a várost, s a felszálló embereket.
   
2006