EMLÉKMÁS
Mohai V. Lajos: Az emlékezés melankóliája, Hová is lenne az út?

Két könyv is van az asztalomon Mohai V. Lajostól. Mindkettőről recenziót fogok írni, így egyben, nem külön, elaprózva a dolgokat. A két kötet között sok átjárás van. Műfajukat tekintve, és megjelenési sorrendben, az első próza, a második veres, aminek bemutatóján a recenzió szerzője is jelen volt. Felváltva, össze-vissza olvasom a két könyvet, beszélni is kissé csapongva fogok róluk, ahogyan az emlékek törnek fel az agyból. Hiszen Mohai V. az emlékezés folyamatát helyezte előtérbe, arról ír, hol versben, hol prózában. Néha elveszik a részletekben, a visszahozhatatlan pillanatokban, egy cigaretta füstjében, vagy egy esőtől ázott macskaköves utcában.
A verseskönyv kézbesimuló, aranyos jószág, borítóján egy ködbe vesző híddal, talán magyarázatot adva a címben lévő kérdésre. A kép előterében a remény sugarai megtörik a homályos utat. Az egészben van valami kafkai, mint ahogy az első ciklus versein is érezhető Kafka hatása. Nem utánzás ez Mohainál, inkább hódolat Kafka és legjobb magyar fordítója, Tandori Dezső iránt, akit szintén megemlít a könyvben. A prózakötetben is vannak utalások Kafkára és Tandorira. Különösen az Innen el! című Kafka szöveg kap hangsúlyt mindkét könyvben. A kötet négy része közül ezt az elsőt tartom a könyvecske legemblematikusabb részének. Azokat a szabad verseket nyugodtan hívhatjuk Kafka-melankóliáknak. A megélt emlékek keverednek valami furcsa kafkai vízióval, amit Kafka sem élhetett meg. A két kötet között szövegátjárások keletkeztek. Prózából verseskötetbe emelt szövegeket, de mi a különbözteti meg a verset a prózától, ha azonos kontextusban szerepelnek? Mohai játszik a szövegekkel.
Egy pohár bor társaságában olvasom Mohai V. könyvét Az emlékezés melankóliáját. Illik a bor ehhez a könyvhöz, a borban is van valami melankolikus. A bor nyitása nem ment flottul, mint rendesen, a dugó félúton elakadt és beletörött az üvegbe. Újra belecsavartam a csonkba, ami mint a homok porladt szét. Feladva a húzóval való nyitást, hüvelykujjammal benyomtam a dugót, és akkor olyan történt, amire nem számítottam, a bor szétfröccsent az asztalon, beterítve kézirat papírjaimat, ráfröccsenve a klaviatúrára is. Nem bosszankodom sokat, letörlöm a bort, töltök egy pohárral és folytatom az olvasást, elmerülve egy másik ember emlékeiben. Addig sem a sajátjaimban kell élnem, gondolom. Közben megcsapja az olvasót az emlékezés melankóliája. Emlékezni könnyű, mindenki tud, és Mohai, mintha mindig emlékezne, újra élve a múltat. Az emlékeknek van egy jó tulajdonságuk, lehet velük játszani, főleg a rosszal, addig lehet forgatni, míg széppé nem válik. Jó dolog emlékezni, bár a kritika szerzője inkább felejteni szeret. Felejteni sokkal nehezebb megtanulni, hiszen az emlékek úgy beleégnek az agyba, mint a CD-lemezbe a hangok és a képek. Ezeket a képeket nehéz kitörölni, mégis sikerülhet. De nem jó dolog, nem ajánlom senkinek, hiszen helyükön a semmi marad. Nem időlegesen, hanem végleg marad a semmi, az üres részek az emlékezetben, amiket már soha nem lehet kitölteni, az emlékezés CD-je nem újraírható. Felejteni külön tudomány, sok minden kell hozzá. De ez nem tárgya a kritikámnak, ezért nem is fejtegetem bővebben.  Néha viszont nem kell hozzá semmi, elég egy részeg ájulás, és már csak arra emlékszem, hogy otthon vagyok – nem tudni, hogyan mentem haza – homlokomon piros folt, orromon seb, szemüvegem sehol. A kiesett idő, mintha soha meg sem történt volna.
Mohai V. sorba rakja emlékeit, időrendbe helyezve, felcédulázva, mint a befőtteket a spájzban. Ezek az üvegek szép sorban várakoznak, hogy gazdájuk ötletszerűen levegye valamelyiket a polcról. Néha levesz egyet, nézegeti, ízlelgeti, és mereng rajta. Felidéz valamit a változó jelenben, egy emléket, ami vagy jó volt, vagy nem. Végül is mindegy, idővel megszépülnek az emlékek, átalakulnak. Még a legtraumatikusabb emlékek is meg szelídülnek az eltelt évek alatt. Az első könyv megszerzésének emléke, az álomban visszatérő kép, ahogy a könyvesboltos mérgelődve elé csapja a könyvet. Az alig kamasz fiú szégyenkezve, ijedten, fizetés nélkül kirohan vele a boltból.
Ilyen emlékpontokból áll össze a két kötet, és bennük egy élet. Minden emlék egy pont életünk vonalán. Ezekhez térünk vissza, ezeket elevenítjük fel, mikor visszatekintünk. Általában azokra a pontokra összpontosul figyelmünk, amikor életünk kifordult a medréből, mikor valami történt, mert csak visszanézve tűnik olyan simának a megtett út. Ezek az emlékek, mint az árnyék követik a szerzőt, osonnak utána, néha megelőzik, mint a könyv hátsó borítóján lévő képen. De mindig ott vannak vele, mint az olvasó agyában a könyv emléke.