2013. március 18., hétfő

HENTESKÉS A LÉCKERÍTÉSEN
Krusovszky Dénes: A felesleges part


Két átwhiskyzett este után ismét belelapoztam a könyvbe, nem azzal a szándékkal, hogy nekikezdek a munkának, csak úgy, az olvasás kedvéért. Egy másik könyv kritikáján dolgoztam éppen, csak valahogy nem jöttek az ötletek. Másnaposan, fáradt, kába aggyal is gördültek a mondatok, sorok, hasonlatok. Hihetetlen, milyen tág tud lenni az a szűk tér, amiben a szerző és az olvasó mozog.
Emlékszem, mikor először hallottam ezekből a versekből néhányat a Nyitott Műhelyben. Az Elromlani milyen című kötetnek volt a megkésett bemutatója. Akkor még csak pár darab volt készen a mostani kötet első ciklusának verseiből, igaz, nem végleges sorrendben olvasta fel őket a szerző, vagy csak azok a lapok keveredtek össze, amik nálam vannak. Az első rész versei még magukon viselik az Elromlani milyen nyomait.
Három hang szólal meg az első részben, mondhatnánk, a bevezető verssel együtt négy, hiszen költőnk úgy váltogatja a hangjait, mint más a zokniját. Igaz, ezek a hangok néha egybemosódnak, mégis újat hoznak költészetébe. Három polifonikus hang. Az első Hart Crane-é, a fiatalon öngyilkosságot elkövető amerikai költőé, akinek élete utolsó napjait dolgozza fel Krusovszky. A homoszexuális Crane viszonyát a világhoz és önmagához. A második hang Chris Burden, amerikai performance-é.  Ezekben a költeményekben Burden alkotásait helyezi át a szerző versbe, így egy másik világot alkot.  És végül a harmadik hang, a Könnyített változat versei, ami lehetne maga a költő, Krusovszky Dénes. Na persze, lehet mind ő, hiszen álmaink szereplői is mind mi vagyunk.  A nyúzás szimbóluma már itt, ezekben a művekben is felvetődik. A költő a versekben megszemélyesített alakok bőrét lenyúzva, magára veszi azokat. Érdekes elképzelni, amint véres bőrcafatokba öltözve írja verseit.
    Marszüasz a görög mitológia szerint megtalálta Athéné eldobott auloszát, és megtanult rajta játszani. Annyira elbűvölte az aulosz hangja és saját játéka, hogy valóssággal beleszeretett művészetébe. Végső elbizakodottságában vetélkedőre hívta Apollónt, a művészetek istenét. Megállapodtak, hogy a győztes azt tehet a másikkal, amit csak akar. Marszüasz kihívta maga ellen a sorsot, ami mint tudjuk, a görög mitológiában mindig tragikus, különösen egy halandó szatír számára. Vesztett. Az isteni törvények szerint Apollón kegyetlen bosszút állt a saját művészetében elbizakodott Marszüaszon. Elevenen lenyúzta róla a bőrét, amit felakasztott egy barlangban, a vérét pedig az ott fakadó folyóba engedte. Ezt a témát dolgozza fel a Marszüasz polifón címet viselő rész. Ez a kötet második ciklusa, és összesen kilenc vers található benne. A görög filozófusok szerint a tízes szám a tökéletesség szimbóluma. Krusovszky a kilenc verssel, finoman utal a művészet tökéletlenségére, vagy arra, hogy nem akarta tökéletesre alkotni a könyv második részét. Talán nem is az volt a célja, hiszen az egész csak egy kísérlet, ha úgy tetszik performance. A verseket átszövi a szimbólumok, képek, vissza-visszatérő motívumrendszere. Ilyen visszatérő motívum többek között a fehér léckerítés, ami Vladimír Holan költészetében is feltűnik. A Krusovszky versek szikárságán lehet is érezni Holan hatását, és ha jobban a mélyére nézünk, mint egy kútnak, még Zbigniew Herbert hatását is megláthatjuk benne. A legtöbb kritikus a Szellős, árnyékos és Az egész szerkezet című verseket tartja a ciklus emblematikus darabjainak. Azok csak kísérletek, performance-ok. Éppen ezért a hagyományos kritika sem tud velük mit kezdeni, nincsen rajtuk fogás, olyanok, mint egy fogantyú nélküli bőrönd. A ciklus szerkezete ezen a két versen nyugszik, mégsem őket emelném ki. Az értelmezők elsiklottak a Nem volt a helyén, Nem ez a délután, Kideríthetetlen a forrása, és az Idekintről nem című versek felett. Szerkezetük hasonlósága köti össze, és emeli ki őket a ciklusból. Formailag klasszikus Krusovszky költemények, motívumaik az első ciklus verseihez kötődnek. Felfedezhetjük bennük a költő alapvető kérdéseit, gondolatait. Kicsit mintha kiesnének a Marszüasz történetből, ha egyáltalán ott van a helyük. Motívumaik, mint valami nehézség tartja ott őket. Krusovszky a létező mitológiában épít egy sajátot. 
    Krusovszky költészetére jellemző a leegyszerűsített, csupaszított költői nyelv, a hétköznapi életben használt szavak beemelése és a profán hasonlatok. Ezek az eszközök nem viszik közelebb az olvasót a megértéshez. Megértés. De mit kéne megérteni az olvasónak ebben a kötetben? Ha már annyira meg akarja érteni az olvasó a könyvet, lehet, nem az értelmével kell, hanem az érzékein keresztül kell befogadni/elfogadni azt. Azok a kérdések, amiket feszeget, egyáltalán nem a művészhez/művészethez akarnak közelebb kerülni, hanem inkább az emberhez. Az emberhez és egyben önmagához. Ezért tűnik fel verseiben egy folyamatos párbeszéd. Hogy valós, vagy kitalált személlyel, önmagával, esetleg lírai énjével folytatja-e ezt az első kötetben megkezdett párbeszédet, nem derül ki. Ez a folyamatos dialógus a kötet harmadik részében érezhető a legerősebben. Mégsem válik egyhangúvá ez a költői nyelv. Mindig sikerül valamilyen új hangon megszólaltatnia ezeket a pár nélküli párbeszédeket. Ilyen új hang érezhető az Ornamens címmel jegyzet versekben. Maga a cím díszt jelent és a versek szimmetrikus elhelyezése és a rímek is erre utalnak.
    Első olvasatra valahogy nem illenek össze a ciklusok, mintha talált tárgyakat rakott volna egybe a szerző. Egy henteskést a léckerítésre. Úgy látszik, - egy matematikai hasonlattal élve, - hogy nem csak a párhuzamosok találkoznak a végtelenben. Néha a versek is találkozhatnak, ha nem is a végtelenben, de egy könyvön belül biztosan. Sorok, hasonlatok, szimbólumok bukkannak fel különböző versekben, összekötve a ciklusokat. Ebből a nézőpontból egy kifinomultan szerkesztett kötetet tart kezében az olvasó, amiben a három ciklus olyan pontosan illeszkedik egymáshoz, mint a maja templomok falának téglái. Még egy penge sem fér közéjük.
    A kötet utolsó versének gyökereit ismét egy görög mítoszban kell keresni. A phaikákok kormányos nélküli hajóját eleveníti meg, ami mégis befut a kikötőbe. A vers egy generáció mitológiája. Hiszen ez a mi üres, céltalan, parttalan világunk s benne mi magunk vagyunk a kormányos nélküli hajó, ami nem mindig éri el a célját, ha egyáltalán van neki. Igen, mi magunk vagyunk a kötet szereplői, mi nyúzzuk magunkat szakadatlan a könyv lapjain a költővel együtt, hiszen a bőrnélküliség maga az exhibicionizmus csúcsa. Élvezzük a mindennapi mazochizmust. Lenyúzom kritikusi álarcom, nem tudok filológusként tekinteni Krusovszky Dénes verseire, amik több mélypontomon segítettek már át. Krusovszky Dénes költészete csábító erővel rendelkezik, ezért minden más csak esztétika, felesleges filológia. 
Magvető, 1990 Ft.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése